Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 2. szám - Pethő Sándor: A tavaszvárás huszonhárom pillanata
Mindeközben Mikus Gyula nagyon rosszul érzi magát. Neki veréssel, kihallgatással, árulással és elárultatással kezdődik a Kádár-korszak. A végső meghasonlást nem forradalmár társa árulása okozza, hanem az, mikor a forradalom tisztaságába vetett hitét gyalázzák meg. A kihallgatótiszt - a verésen már túlvagyunk, ez most már a megtörettetés intellektuális és morális része - elé rakja azokat a nemzetközi sajtótermékeket, melyekben a nyugati kommunista pártok vezetői sorra-rendre a munkásosztály elárulásának nevezik a forradalmat. És persze elhangzik az alattomos kérdés is: „És egy ilyen régi párttag ezt nem látta? Szinte tudós ember, főiskolai tanár, és mindent másként lát, mint a világ összes kommunista pártjának vezetője?" A fogoly a helyzetéhez mérten egyértelmű választ ad: „Akkor kikéretőztem hányni - magamra, mindenre, az egész elbaszott életemre, és agyamat, torkomat kezdte összeszorítani a párthoz való tartozás nyomasztó, kötelező [érzése] vérré, sejtekké vált végül is nem védekezésként, mert nincs mód semmilyen felmentésre, én Nagy Imrétől messze voltam, nem láttam a vergődésüket, csak áttételesen." És Mikus tanár úr aláír. Aláírja, hogy önként adta fel magát, hogy 1956 októberében Magyarországon ellenforradalom volt, aláírja azt, hogy megbánta, amit tett, aláírja, hogy együtt szeretne működni fogvatartóival. „Szépítés nélkül: lefeküdtem nekik, együttműködést, megtérést vállaltam, még hangulatjelentéseket is írtam, és iszonyatos lelkiismeret-furdalásokkal, de üres papírokat is aláírtam." Itt kezdődik Mikus Gyula tudathasadásának története, a könyv harmadik kiadásának talán legnyomasztóbb önálló anyaga. Későbbi pályája világosan mutatja, hogy a beszervező nyilatkozat aláírásakor karrierszempontok nem vezérelték. Sorsa így összemoshatatlanul különbözik a szakmai riválisaikat saját előmenetelük gyorsítása érdekében jelentéseikkel ellehetetlenítő, olykor börtönbe juttató, de mindenképp az állambiztonság látókörében tartó tanár és tudós, és egyéb értelmiségi társaiétól. 1958 végén szabadul, segédmunkás egy ócskavastelepen. 1958-tól nevelőotthoni tanár, majd helyettesítő a Toldy-gimnáziumban. Egykori leningrádi ösztöndíjas társa, az új hatalom egyik háttérembere, Erdélyi Károly segíti, akinek még nagyjából egy évtizede van addig a napig, mikor a rendszerrel való meghasonlásnak végére szolgálati fegyverével tesz pontot. Az 1958 és '68 közötti évtizedet, pedagóguspályájának legtermékenyebb éveit állandó lelki gyötrelemben, szorongásban, neurózisban éli. Jelent, de szándéka szerint nem jelent fel senkit, felmenteni nem tudja, és nem is akarja magát: „nem vagyok felelős senki letartóztatásáért, megveretéséért, életéért - de bizonyos fajta együttműködésért igen" - írja majd 1989-ben. Házassága 1961-ben tönkremegy. Feleségét az asszony tartótisztje megerőszakolja, ő pedig sírva könyörög férjének, hogy álljanak el a feljelentéstől, nehogy őket vonják felelősségre rágalmazásért. Ekkortájt Mikus Gyula barlangászni kezd. „A föld alá bújtam szégyenemben” - írja, nyilván akaratlanul is néhai Sigmund Freud posztumusz dicsőségére. A sport kezdetben a halálinvitálásnak legitim módja. Éjszaka, egyetlen elemlámpával, egyedül, több százszor mássza végig a Ferenchegyi-barlang életveszélyes járatait. Később mindez az értékmentés és nevelés eszközévé válik. Tíz évig működő barlangász szakkört hoz létre a Toldyban. Ellentétben a formálisan működő KISZ-szervezetekkel, ez a harmincfős csapat a gimnáziumban az egyetlen valóságos elit. A tanítványok számára férfias életforma, számára a „neurózistól való szabadulás, a gyávaságtól való szabadulás útja”. Közben a magyar glóbuszon már dúl a magyar csoda. A pártkongresszusokon kacsingat a Vezér, és a társadalom jó része pedig visszakacsint rá. Az egyik lojális alattvalókat akar, a másik kevesebb akasztófát, börtönt, magasabb életszínvonalat. Higgyük csak el bátran, hogy a krumplileves, az krumplileves! Ne firtassuk, milyen ízű, kik és milyen tűzön főzték, és főképpen azt ne, hogy miből készült. Akkor lesz hat-nyolc éven belül Merkur-kiutalásra Trabant, háromévenkénti nyugati útlevél, huszonöt dollár ellátmánnyal, zsebkendőnyi hétvégi telek, rajta a munkahelyről ellopott anyagból épített bódéház, hiszen: Miénk a gyár, vigyük haza! Garasin elvtárssal nemigen kellett összekacsintani. Nemcsak azért, mert nemigen voltak kétségei a rendszer stabilitását és - minden, már Lenin által is szóvá tett (átmeneti) gyengesége ellenére is vitathatatlan - történelmi küldetését illetően, hanem azért sem, mert a kiérdemesült diplomata, 1969-ben, néhány nappal a csehszlovákiai megszállás elsőéves évfordulója előtt (amit nyilván a szocializmus megmentésére tett elkerülhetetlen, ámbár a veszedelem nagyságához képest aránytalanul gyenge lépésnek értelmezett), meghalt. Régi, 1956-ból származó ismerőse, Mikus tanár úr viszont nemigen akart összekacsintani. Lehet, hogy még a szaruhártyáján érezte a vallatólámpa fényét. Félt, és oka volt rá. Látta, hogy a „Cég" vonzáskörébe került ismerősök, gimnáziumi tanítványok között arat az erkölcsi 106
