Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 2. szám - Háy János: Európa, über alles
ország maradt, ráadásul tele szégyenfolttal. A németek elkezdenek rendeződni: egy, aki az amerikait csodálja, egy, aki felveszi a kesztyűt, egy, aki elkezd a társával beszélgetni, hogy na, ez az amerikai pukkancs nem érdekel, egy, aki úgy csinál, hogy most épp a transzcendenciába merült el, vagy a metatérbe. Aztán elfogy a sör, s mintha minden akarat hirtelen egy irányba mutatna. Kell még sör. Borítékolni lehet, nem az amerikai fiú fog felállni. A fiúknak csak egy kis része ússza meg, hogy élete legalább egy részében ne mutassa magát gyilkolásra és baszásra kész állatnak. A mellét megfeszíti, a csípőjét kicsit előrenyomva megy, lábaival kifelé csámpítva, kezeivel birkózótartásban, szemmagasságnál nem ereszti lejjebb a tekintetét. Néha kezében van egy sörösdoboz, és így halad. Vinnyogva és erőltetetten nevet. Szinte a teljes kandúrléte előrobban ebből a fülsértő hangból. Ha megszólalnak, és persze, hogy meg, soha nem tudnak hallgatni, erőltetett hangon, s csak a hanglejtésen, és nem a mondottak tartalmából érezhető, hogy örökösen humorosak. Színjáték az egész, de valószínű, azok a fiúk, akik ezt a mimikrit nem tudják csinálni, sokáig cipelik az önértékelési szorongásaikat, hiszen a lányok is ezekre a férfierőt sugalló hímekre reagálnak. Még akkor is, amikor az érzékenyebb fiúknak panaszkodnak, hogy azok mekkora parasztok, szarba se veszik a lányokat. Na, azok a lányok sem az érzékeny fiúkkal akarnak járni, csak a felajzott kandúrbandival. Ettől persze a kandúrnak tovább dagad a melle, az érzékeny fiúknak meg az összeesettségtől a hátukon potyognak ki a bordái. Az össznépi vonyításban a török fiatalok nem vesznek részt. Talán itt-ott egy-egy lány, aki a törököktől ennyire elütő viselkedésű fiúba szeretett bele. Mennek pl. Kölnben a folyóparton, ahol csapatostul vedelnek a németek, s idegenkedve nézik a kurjongató részegeket. A németek időnként felnéznek, és látják ezt a tartózkodó figyelmet. Rosszul érzik magukat. Nem lehet úgy felhőtlenül bulizni, hogy ezek a tekintetek örökösen lekicsinylőén stírölik őket. Mint valami ellenőrök, akik nem győzik kimutatni, hogy különbek náluk. Aztán majd hazamennek és előveszik a szablyájukat, levélbombáikat, titkos nukleáris és biológiai fegyvereiket, s amíg a németek halálra isszák magukat, addig ők továbbfejlesztik a föld alatti hadsereget, a virtuális kalifátus regimentjét. Gondolják a vonyítók, de másnapra elfelejtik, hogy ezt gondolták, mert a sör kitörölte belőlük az este emlékképeit. A vidám német fiatalok, ahogy haladunk bele az éjszakába, egyre inkább kivetkeznek magukból, helyesebben a saját szigorukból, rácsatlakoznak egy- egy elviselhetetlen német táncdalra. Mert csak olyan van. Vagy a Betontod, a Toten Hosen, a Ramstein brutalitása vagy az indulóba öntött nyáladzás. Szóval ennek a tánczenének, valamint az elfogyasztott söröknek a hatására ripsz-ropsz asztalra pattannak, és közösen vonyítják a bugyuta dalt, aminek mondanivalója a trinktrinkben foglalható össze, egymásba karolva dőlöngélnek, kezükkel a levegőben kalimpálva, a refrénnél felnyomják a hangerőt. Amúgy a tornamutatvány nem korosztály függő, lassan a harmincasok-negyvenesek, szóval mindenki felkászálódik az asztalokra. Annyira fel vannak szabadulva, hogy a mellettem állók engem is unszolni kezdenek, hogy asszimilálódjak ebbe a vidámságba. De nem tudok. 75
