Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 2. szám - Háy János: Európa, über alles

lodában, ahol először megszálltam, csak a magyar vendégmunkás beszélt idegen nyelvet: németet. Ha egy angol útbaigazítást kér, kézzel-lábbal fognak magyarázni neki, de a nyelvi segítségre jobb nem számítani. A szolgálatkész keletnémet esetleg papírt vesz elő, hogy gut, gut, ő tudja, hogy kell odamenni, nyilat rajzol, felírja egy városka nevét, újabb nyilat rajzol, felírja egy másik városka nevét, akkor egy balra kanyarodó nyilat, ott el kell kanyarodnunk, ha éppen oda akarunk eljutni. Az arcok nyersebbek, a ruhák szegényesebbek, mint a nyugati fertályon, de a házak már színpompásak, néhány falu őrzi csak a szürke emléket, s néhány ember, aki nem vette észre, hogy időközben elmúlt a valahai világ. Még mindig Udo Jürgensről vagy a Bayern München focistáiról, vagy más régi ikonalakokról koppintott frizurát hordanak. A fejtetőn rövid, a nyaknál sörényszerűen megnövesztett haj. Épp olyanok, mint harminc éve, csak a hasuk mellett mára már a nyakuk és a fejük is felpuffadt.

Furcsa látni őket, ezeket a régi ismerősöket a Balcsiról, akik persze nem emlékeznek ránk, csak úgy általában a magyarokra, s arra, hogy jól érezték magukat ott. Ahogyan a magyar turista is, nem szégyen bevallani, közöttük érzi igazán jól magát, s nem a megbízható múlttal, angoltudással és vagyonnal rendelkező nyugati lakosok körében.

Drezda: romok, makettek

Nézem őket és eszembe jutnak a háború évei, amikor ők még tulajdonképpen nem éltek, vagy ha igen, egy anya karjaiban kuporogtak, amikor tízezrek menekültek be a városokba, mert azt gondolták, azokat nem pusztítja el a kultúrára oly sokat adó Nyugat. Hogy Nürnberget még csak-csak, hisz volt miért haragudni erre a náci fészekre. De mit vétett Drezda? Semmit, megússza, és mi is meg- ússzuk, gondolták a drezdai rokonoknál, ismerősöknél meghúzódó németek, ráadásul az angolok, hát nekik ez a város a kedvencük. Megsokszorozódott a város lakossága, degeszre tömődött, mint egy túlpakolt zsák, majd szétrepedtek a falak. S mikor elérték a legnagyobb telítettséget, akkor jelentek meg a repülők és zúdították le a bombákat. Bárhová esett, a legjobb hatásfokkal pusztított. Mintha a gonosz elpusztításán túl minden mást is el akarnának pusztítani, mindent, amit a németek hozzátettek a világhoz, ne maradjon semmi, hisz ebből a kultúrából robbant ki a világrontó. Ha elpusztítják a tárgyi emlékeket, talán elpusztul a hozzájuk kötődő szellem is, a németek világot veszélyeztető szelleme.

Arra a képre gondolok, amit Németország a háború után mutatott. Romok. Épületek és emberek romjai. Romok kívül és romok belül. Emberből és épületből is csak a maradék. És akkor ez a maradék elkezdi az egészet kőről kőre újraépíteni. Újraépíteni a múltat. A földig bombázott épületeket. És mi lesz belőle: egy városnagyságú makett.

Makett Drezda és makett Nürnberg és makett mindaz a múlt, amit mögé képzelünk. Illusztrációk egy régi könyvből. Mindenki tudja, ez nem az igazi, mégsem akarja senki azt, ami igazi. A modern Drezdát, a modern Rostockot, a sztálinbarokk épületeket, a szocreál modernet. Az igazi csúnya, a régi szép. A turisták irtóznak a valóságtól. A mesét akarják, a múltra nyitott időt. Megcsodálni a mesék díszleteit, felmagasztalni a mesehősöket. Ezért érdemes

59