Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 12. szám - Fekete J. József: Misztérium és humor: A tanulmányíró Szentkuthy Miklós
anyagában, az ottani katalógus tanúsága szerint, egyebek közt van egy olyan „önarckép" is, amelynek középpontjában egy nagy, vörös, erektált péniszt markol az ábrázolt. A szexuális tabuk provokatív fölmondása tehát aligha vonható kétségbe.) Bizonyos, csakugyan van érintkezés a két ábrázolási gyakorlat, a pornográfia és Schiele gyakorlata között, de ez amennyire segít némely összefüggések megvilágosításában, annyira félre is vezető elképzelés. Schiele ugyanis nemcsak létrehozta, de vizuálisan le is leplezte az elidegenült test kiszolgáltatottságát. (Ilyen szempontból magyarázó értékű legfőbb modelljéhez, Wallyhoz való személyes viszonya is, amely egyesítette magában a modell föl- és kihasználásának gyakorlatát, alárendelve azt a megszülető kép „érdekeinek". Az pedig, hogy utóbb, a „jó" házasság reményében ezt a föl- és kihasznált modellt, aki addig élettársa is volt, elhagyta, alighanem azt is jelzi: a személyiség - ábrázolt - elidegenülése magát a művészt sem hagyta érintetlenül. Ő maga is teremtményei közé sorolható.) Magának Schielének is egyetlen sansza csak a művészet, azaz tehetsége érvényesülése volt. S ezzel, mint az egyik, már többször idézett Önarckép című verse tanúsítja, többé- kevésbé tisztában is volt: „Erőtlen kín / a gondolkodás értelem nem / terem, se gondolat. / - Hacsak szóra nem nyitja száját a / teremtő, hogy / teremtsen." (174.) 5. A disszonancia, amely Schiele személyiségében és művészetében uralkodó vonásként volt/van jelen, ma már tudható, nem valami egyéni neurózisként írható le. Bizonyos egyéni diszpozíció persze az ő esetében sem hagyható figyelmen kívül, életében is, személyiségében is voltak olyasmik, amelyek erre az életművében végül is megvalósult szerepre predesztinálták. De a történetileg igazán meghatározó (mint determináció, s mint lehetőség egyaránt) a „kor", amelyben élt. A „császárváros", Bécs kései évtizedeinek uralkodó viszonyai nélkül ez az életmű „megmagyarázhatatlan" lenne. A 19/20. század fordulójának Bécse egy birodalom, egy európai nagy- vagy legalább középhatalom privilegizált helyzetű fővárosa volt. A birodalom nyújtotta előnyök, ha nem is kizárólagosan, jórészt ide koncentrálódtak. S ezek az előnyök történetileg egyáltalán nem becsülhetők le. Bár maga a birodalom roppant ellentmondásokat tartott egybe a dinasztikus integráció, mint kiderült, már nagyon is avult és törékeny erejével, fővárosát még olyan urbanizációs, kulturális és igazgatási/hatalmi paraméterekkel tudta fölruházni, amelyek akkor a civilizációs élvonal egyik (nem a legkiemelkedőbb, de tagadhatatlanul jelentős, kulturálisan is versenyképes) centrumává tudták tenni. Az urbanizációs viszonyokról (egyebek közt) jó tájékoztatást ad az a fénykép (is), amelyet a katalógus is közread. Ez az 1890-es években készült kép a városnak csupán egyetlen, pici szegmensét, a Ferenc József rakpart egy kis szakaszát mutatja, de mint cseppben a tenger, megjelenik benne sok minden Bécsből. A négy-ötszintes, „modern", még egyszerre tágas, de már az egyes lakásokat sorozatszerűen egymáshoz rendelő épületek sora, a kikövezett út, az ugyancsak sármentes közlekedést lehetővé tevő kövezett járda, a gondosan kiképzett és rendben tartott rakpart, a járdák mentén az ötméterenként sorjázó (akkor nagyon korszerű) gázlámpák, a járdát és a rakodási területet elválasztó öntöttvas kerítés, az épületek gonddal megmunkált malterdíszítményei stb. rendezettséget mutatnak. Az épületek alsó szintjén üzletek sorakoznak, az úttesten sínek és villamoskocsi (a tömegközlekedés már él), a járdán sötét öltönyös, kalapos, sétapálcás járókelők, de köztük föltűnik egy fehér (vagy világos) nadrágú, fehér kalapos fiatalabb férfi is. Ez már a „tömegemberek" városa, nem csupán a császáré és az arisztokráciáé, de ez az eltömegesedés az uniformizálódást ezzel-azzal (például malterdíszítménnyel, öntöttvas mintázattal, élhető kényelemmel) 78
