Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 12. szám - Nyerges Gábor Ádám: Ne légy kedves; Elfordítod; Szakadjon; Könnyebben költözik: versek

átélni újabb jelenéseit.

Léna nevetett, de nem találta a köd rémekkel vemhes uszályában és akkor döbbent rá a széltoló, fullasztó ködben kóvályogni jó, hisz előbb-utóbb tűnik, szertefoszlik, viliódzó fénysugarakba oszlik és akkor újra megláthatja Lénát, s a sötét város sok-sok templomtornyát.

S a Byron megénekelte ligetben újra egymásra találhatnak ketten. Körös-körül suttogó píneák, kísérik a szél áradó himnuszát.

Puha, selymes fűre dőlhetnek le, egymás testét remegve keresve.

Árnyak sűrűjében villan meg a fény, kitárult Léna teste, a remény.

Ha jól számolja hatvan éve ennek, azóta is a fűben hemperegnek,

Ravennában, a pínea ligetben.

Bámulja őket, segíti az Isten.

Odarendeli őrzőangyalát.

Magas, sudár és vékony, mint áfák.

Hogy élhetnek még, neki köszönhetik, elűzte sorsuk vicsorgó rémeit.

Lénára nézett, elfogta a szégyen,

Washington sötét, örök éjjelében.

A Potomacból most kelt ki a köd, ott terjengett a nagyváros fölött.

„Mi történt? Miért nem alszol, szívem?!" „Megjött a köd és félek, elviszen, kábító, vad játékaiba kezd, magával ragad, többé nem ereszt.

És soha többé nem láthatlak téged."

„Nefélj, én majd, oda is elkísérlek.”

Es a teraszról nézték a ködöt, sunyin kanyargóit a házak között.

Hirtelen megint Ravennában voltak, píneák között köröztek a holtak.

Hívták magukkal. „Nem, még nem megyünk kacagott Léna - még itt kell legyünk, dolgunk van még az elrontott világon." Szétfoszlott a köd, akár egy rémálom. Tűnődve szólalt meg a széltoló.

„Nem tudom azt se hogyan lenne jó?