Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Gyáni Gábor: 1914 - a "szokásos idő" jele : Sándor Iván: Az éjszaka mélyén 1914

amelyik máig sem ért véget. S ezen a ponton bevezetünk egy tudományos fogalmat, hogy értelmezhessük a dolgot. „Sodródó hasadék" (floating gap) névvel illetik újabban a múlt azon tartományát, amelyet még nem a történeti, hanem a kollektív emlékezet tart életben. Olyan múlt ez, amelyet azonban nem csak a személyes tapasztalatok és élmények szüntelen emlékezetben tartása éltet, hanem amit már a történetírás vagy éppen a történelmi regény, a történelmi film vagy az ikonográfia is kezd témájává tenni. „Olyan emlékekről van [tehát] szó, amelyekben az ember a kortársaival osztozik." (Jan Assmann: A kulturális emlékezet, írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Bp., 1999. 51.)

Amikor a múlt emlékezetben tartása még útban van csupán a kulturális emlékezet konstrukciója felé, az emlékezés továbbra is őrzi azt a különös aurát, ami a mindenki számára személy szerint adott, a közvetlen (nagyrészt vagy kizárólag szóbeli) kommunikáció révén hagyományozott tapasztalatot foglalja keretbe. A kortársi élmény- és tapasztalati közösségek múltról alkotott képzetei, valamint az utókor kulturális (történetírói, szépírói, ikonográfiái stb.) szimbolizációi között megfigyelhető törés nem pontszerű, hanem folyamat eredménye: ez a folyamat a sodródó hasadék, amely ideig-óráig konzerválja az élmény jellegű múlt jelenbeli aktualitását, a neki megfelelő szellemi érzékenységet és magas érzelmi hőfokot. Ha jól belegondolunk, a 20. század magyar és európai történelmi eseményeinek többsége, kivált az első és a második világháború, a kollektív emlékezetnek ebben a végső, egyszersmind átmeneti tartományában foglal (továbbra is) helyet.

A második világháborús (magyar) múlt ezen különös utóéletbeli meghatározottsága nem szorul talán bővebb magyarázatra. Más viszont a helyzet az első világháborúval, amely a lezárt múlt történelemként ható emlékeként kerül elsősorban szóba. Ezt a feltevést azonban többen is megkérdőjelezik újabban. A francia történetírásban, és számos más nyugat-európai történetírásban szintén újabban megérlelődött az a felismerés, miszerint az első világháború nem is annyira történelem, mint ahogyan hinni véltük eddig. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ezt a múltat „ma mindennél jobban megérteni akarnánk", ahelyett hogy egyszerűen elkönyvelnénk, mint a múlt tisztán történelmi eseménysorát. (Stéphane Audoin-Rouzeau - Annette Becker: 1914-1918, az újraírt háború. Bp., 2006. 19.) Jóllehet nincs ma már élő tanúja a Nagy Háborúnak, és a vele kapcsolatban létrejött valamikori kommunikatív emlékezet is jó ideje elenyészett. Hol vannak azok az idők, amikor a szülők és nagyszülők háborús meséit hallgathatták nap mint nap (a két háború közötti) utódok. A Nagy Háború ennek ellenére ma újfent olyan, a jelen számára megint aktuális múlt, amely személyes múltunkként nyer értelmet, és e minőségében emlékezeti közösség(ek)be tudja rendezni a jelen társadalmát. Közvetve erről szól egyébként a hazánkban ma újraéledő Trianon-kultusz is (vö. Gyáni Gábor: Nemzet, kollektív emlékezet és public history. Történelmi Szemle, 2012/3.).

Ezt a leginkább a sodródó hasadékban tenyésző emlékezeti kultúrát ez esetben döntően intellektuális gondok és megfontolások táplálják. A mai világunkat mélyen átható válság- hangulat eredete után kutatva jut el Sándor oda, ahol befejezett történelmet talál ugyan, amiben azonban a jelen égető problémáit is tetten érheti. Nem más ez, mint a nyugati világ kulturális identitásának megroppanása, amit „az évezredes európai értékek roncsoltságaként" és „katarzisra való képtelenség"-ként tudatosít. „Ezek határozzák meg a mai szellemi-kulturális- mentális állapotokat." (A továbbélő huszadik század. In: Sándor Iván: A várható ismeretlen. Szeged, 2009. 69.) Katasztrófaként, hanyatlásként és tragédiaként szól erről, a folyamat kezdetét pedig a 20. század elejére datálja. Sámuel Beckettre hivatkozik ennek kapcsán, aki a Godot-ra várva egyik szereplőjének szájába adva, „néhány mondatával arra utal, miszerint a katasztrófára »régebben kellett volna gondolni, egy örökkévalósággal ezelőtt, 1900 körül«". (Hosszú a múlt árnyéka - a jelen árnyéka is hosszú. Sándor Iván beszélget Ménesi Gáborral. Kritika, 2012/7-8.10.) Ne feledjük továbbá azt sem, hogy a Követés élén szintén egy, Beckett említett

13