Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 12. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov: A hiúság zsibvására
- meggyőződés is, hogy a világ különféle dolgai egymással összefüggenek. Ember, virág és csillag valamilyen módon rokonok. Titkos vonzások kapcsolják össze a természetet és az embert, és szívünket a létezés ezernyi velünk rokon csodája veszi körül: nem vagyunk egyedül: létünk a világ testvéri rendjébe tartozik. „Mélyebben - írta Meditáció című versében -, mint a gond fészke szívedben, / kérge alatt minden dolognak, / a tünemények medrei, / a világ eresztékei ragyognak [...] Szólít - vagy képzeled? Ha erre riadnál, / hogy nem rideg, nem idegen! / hogy eleven, hullámzó szerelem! / hogy rokonabb veled önmagadnál!'' A bölcsességet kereső értelem egy mindent átfogó, egységes világ képzetében gondolkodott, és mint valamikor a gyermek, jóleső érzéssel simult bele abba az összhangba, amelyet maga körül tapasztalt. Az összhang megnyugtatta, mint a gyermek, őrizte ezt a boldog és természetes harmóniát. A költészet színes tündérvilágát teremtette meg, és ezt a világot ugyanakkor a valóság iránt mutatkozó kétely szőtte át, és az idők haladtával, a történelmi tapasztalatok gyarapodásával ez a kétely csak erősödött. Weöres Sándor nemcsak a pécsi egyetemen tanult filozófiát, hanem könyvekből és baráti mesterektől is. A könyvek, amelyeket olvasott, a mesterek, akiktől tanult az európai kultúra általános válságát hirdette, talán elegendő, ha Várkonyi Nándorra és Hamvas Bélára hivatkozom. Mindketten súlyos kulturális és történelmi válságot érzékeltek, amely mindent áthat: a társadalmi létet, az emberi kapcsolatokat, az egész gondolkodást. A modem válságfilozófia az évszázadok során kialakult hagyományos európai racionalizmust bírálta, nézete szerint a huszadik század történelmi kataklizmái és botrányai következtében végső válságba került európai humanizmusnak új forrásokból kellene erőt merítenie: az archaikus és primitív mítoszokból, a keleti vallásokból és filozófiákból. Ezt az ajánlatot fogadta el Weöres Sándor is. Hivatását abban látta, hogy az emberi élet - általában a létezés - mindent átfogó törvényszerűségeit keresse, titkokat kutasson, a mindenségben próbálta megtalálni az ember helyét. Ars poeticájában így fejezte ki ezt: „Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket: / táplálnak, melengetnek valahány világévet / s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, / a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, / társukként megölelnek és megint messze szállnak." A „lélek árján fénylő forró igéket" a létezés és az emberi élet magyarázatát ősi mítoszokban találta meg. Nemcsak az antik vagy a keresztény mitológiában, hanem történelem előtti varázsénekekben, a keleti vallások - a brahmanizmus, a buddhizmus, a kínai Tao-te-king - tanításaiban is. Mítosz mindig akkor születik, ha az emberiség józan ésszel és megbízható tudományos gondolkodással képtelen átfogó magyarázatot adni a körötte levő valóságra: személyes és közösségi tapasztalataira. Weöres ilyen mítoszokat kutatott fel, maga is mítoszokat alkotott. A Medeiában és az Újszövetségi apokrif levélben a klasszikus, illetve keresztény mítoszt költötte át, az Istar pokoljárásában a babiloni agyagtáblák ősi „üzenete" nyomán próbálta megfejteni az emberi lét titkait, A Föld meggyalázásában és a Mahruh meszesében maga teremtett eredeti költői mitológiát. A huszadik században élő ember széttöredezett világképe helyett egységes világképet szeretett volna adni. Az archaikus kultúrák egységes világmagyarázatát tekintette példának, midőn a mítoszban keresett választ a kor és a költészet nagy kérdéseire. A mítoszteremtésben a költői gondolkodás következetessége nyilatkozott meg, Weöres Sándor mind teljesebben építette fel a maga mitologikus költészetét. Szellemi kalandjaiban, művészi alakváltásaiban világmagyarázó igény működött. Mélyre merült: a történelem előtti világba, a lélek benső köreibe. Költészete időnként ezoterikussá vált, magyarázatra szorult, a bölcseleti elvonatkoztatások veszélyétől játékossága és formateremtő tehetsége óvta meg. Játékos szelleme számtalan nyelvi és formai kísérletbe fogott. Akármivel foglalkozott, mindent tiszta és arányos művészi alakban fejezett ki, mindennek költői szépséget adott. Képzelete váratlan összefüggéseket teremtett, ebben a szürrealisták tanítványának bizonyult, jóllehet magához az irányzathoz nem volt különösebb köze. Míves biztonsággal 24
