Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 12. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov: A hiúság zsibvására
Pomogáts Béla Emlékezés Weöres Sándorra (A költőről) Weöres Sándorról beszélni nem tartozik a könnyű feladatok közé, minthogy a most száz esztendeje született költő eleve talányos jelenség volt: a köznapi valóság fölé emelkedő ezoterikus művész és a köznapi valóságban otthonra találó nagyszerű poéta, aki sohasem mutatta azt a másoknál tapasztalható méltóságot és magasztosságot, amellyel a poézis mesterei, leginkább azok, akiket nem lehet a költői lángelmék közé sorolni, védeni szokták saját integritásukat. Weöres Sándor integritása magától értetődő volt, minden műve, minden szava ezt mutatta, s ha lenne olyan etnikai változat, hogy „költő", akkor talán Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály és Kosztolányi Dezső mellett a magyar kultúrában ő képviselné ezt a személyes és lelki identitást. Voltak más klasszikus költőink is, például Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, József Attila, Babits Mihály vagy Szabó Lőrinc, ők azonban talán egy többszörös, bonyolultabb identitás képviselői: nem csak költők, vagy nem egyszerűen költők voltak, hanem gondolkodók, nemzetnevelők, politikusok (persze nem a fogalom jelenkori értelmezése szerint). Weöres Sándor költő volt, de szívesebben élnék azzal a szóval, amely a tizenkilencedik század első felét, Berzsenyi és Kazinczy korát idézné fel, és amelyet ő is nemegyszer használt, „poéta" volt, a köznapi élet leghétköznapibb dolgai között is. Volt körülötte egy olyan szellemi univerzum, amely persze ezer szállal kötődött az adott történelmi, társadalmi, kulturális valósághoz, mégsem volt ezekkel azonosítható, filozofikus és mitikus univerzumként létezett, mintegy a valóság fölött lebegve. Mindig megújuló költői egyéniségét mintha a gyermek elemi kíváncsisága vezérelte volna, természetes érdeklődés, amely minden ismeretet és érzést birtokolni szeretett volna, amely nem ismert tilalmakat, megfontolásokat és határokat. Akár a gyermek, gyanakvás nélkül, nyílt szívvel és elmével közeledett a világ dolgaihoz, és mintha a világ dolgai rokonszenvvel fogadták volna ezt a közeledést. Mindent tudni kívánt, a megismerhe- tetlent is, szüntelenül kérdésekkel ostromolta az ismeretlent, s annál mohóbban kérdezett, minél inkább foszlott a homály, költészete kérdések sorából épült: makacs kérdezésből, a dolgok mögé leső kíváncsiságból. Ahogy a gyermek alkotórészeire szed minden szerkezetet, ez a kíváncsiság is felbontotta az érzéseket és fogalmakat. A költészet ezúttal nemcsak ábrázolás és kifejezés - ismeretszerzés is volt, a minden iránt érdeklődő költői személyiség tájékozódásának és gazdagodásának eszköze. Erről tanúskodnak nagyszerű és nagyívű bölcseleti költeményei: a Gilgames, a Dalok Naconxypan-ból, az Atlantis, a XX. századi freskó, a Szimfóniák - hogy csak költészetének első évtizedeire hivatkozzam. Weöres Sándor mindig elemekre bontotta a világot, közben mégis tudta, hogy valamiképpen minden összetartozik, igaz, ez az összetartozás nem mindig nyilvánvaló és közérthető. Nemcsak a gyermeki kíváncsiság élt benne, hanem az a - lehet, naivnak tetsző 23
