Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 11. szám - KILENCVEN ÉVE SZÜLETETT KORMOS ISTVÁN - Marjanucz László: A látás valósága versus a valóság láttatása: Lengyel András új könyvéről
tőségnek. Hogy milyen irányultság mellett tette le a lap a voksát, főként szövegeiben értelmezhető. Általános jellemzésként elfogadják „az irodalmi színezetű baloldali" címkét. Nem így szerzőnk, aki szerint a fönti sommás besorolás feltételezi pl. a cikkek egyneműségét, ami pedig nem létezett. Volt tere az egyéni véleményeknek is, a lap állásfoglalása variációkban létezett, s ezek együtt jelölik ki az irányultságot. Vagyis az összkép lehet egy lap irányultságának megbízható jelzője. Az összkép esetünkben három variáció összekapcsolódását jelentette: pacifizmus, demokrácia, nemzeti érdek. Károlyi Mihály programjára hajaznak a progresszív hangzású variációk, ami nem véletlen, hisz Hatvány Lajos a lapot nyíltan a Károlyi vezette Függetlenségi Párt szolgálatába állította. Cikkek sokaságát idézve és elemezve teremti meg az ívet a háborúellenesség és a demokratikus beállítódás között. Olyan gondolati mélység tárul elénk Kosztolányi és Karinthy idézett írásaiból, amelynek erkölcsi tanulsága időtlen, humanista alapállása támadhatatlan. Egyet lehet érteni Karinthyval abban, hogy néha nagyobb bűnt követ el az, aki az élet tartalmát, és nem az életet veszi el, mivel az élet tartalma a szabadság. Ezért a háború igazi ellentétét nem a békében, hanem az eszmék forradalmában látta. A történész recenzens ehhez csak annyit tesz hozzá: az ország sorsát meghatározó fontos döntéseket 1918-ban nem Bécsben vagy Pesten hozták, hanem az antant főhadiszállásán, Prága és Zágráb utcáin, az emigrációs központokban. Itt zajlottak a reális folyamatok, és ennek fényében Károlyi pacifizmusa éppúgy illúziókergetésnek tűnt, mint a hivatalos magyar politikai mentalitást előnytelenül jellemző doktrínerség. Lengyel realitásérzékét dicséri, hogy a lap állásfoglaló variációi közül olyan Kosztolányi- cikkekre is hivatkozik, amelyek Károlyi naivitásával szemben az alakuló folyamatok belső veszélyeire figyelmeztetnek, a háború okozta mentális változásokra, a „sok, apró, mérges zsarnok" megjelenésére. A kötet további négy tanulmányának alanya Kosztolányi Dezső, illetve egy-egy vitát kiváltó cikke. Az első (Egy s más az Új Nemzedék Pardon rovatáról) Kosztolányi szerepét vizsgálja a Pardon rovat szerkesztésében. Látszólag érdektelen kérdés, hisz efféle munkát végzett már korábban is, de a Pardonnál működését épp a kor (1919-1920) teszi fontossá. A forradalmak és Trianon után Magyarországon az uralkodó változtatni akarás eszmetörténetileg az antiliberalizmusra és a zsidóellenességre épített. A történelem ingája - új egyensúlyt keresve - átlendült a másik oldalra, ahol a Pardon az új kísérletek újságbeli artikulációjával a demokráciakorlátozó és bűnbakképző visszacsapásnak a szerve volt - Lengyel megfogalmazása szerint. E rovat egyszemélyes szerkesztője és - talán nem kizárólagos - szerzője volt Kosztolányi Dezső. Itt vállalt szerepe miatt a neves költőt támadások érték és érik manapság is, miközben kialakult a védők tábora is. Lengyel igyekszik magát függetleníteni a két tábor ideologikus küzdelmétől, s gondolkodástörténeti szempontból közelít a kérdéshez. Megállapítja, hogy ha Kosztolányi szerepe csupán a rovatszerkesztés volt, s a durva cikkeket más írta, a közreműködés akkor is problémás. Hisz egy ilyen harcos rovat szerkesztése egy teljességgel apolitikus széplélek által, lehetetlen. Ebből következik alternatív következtetése: mivel a rovatvezető (Kosztolányi) neut- ralitása ebben a szellemi közegben kizárt, így az vagy üzemszerűen dolgozó politikai újságíró, vagy meggyőződéses militáns, aki elveit képviselve politikai missziót tölt be. Lengyel több forrásra, így a feleség visszaemlékezésére, Szabó Dezső elszólására is támaszkodva megállapítja Kosztolányi aktív szerepét a „véres rovat" szerkesztésében és a cikkek egy részének megírásában. Itt jegyzem meg, hogy a kötet másik Kosztolányi-tanulmányából is kiderül - mondhatom - egy a szerző által meghonosított új művelődéstörténeti kutatási irány: a sajtóba írt névtelen cikkek szerzői beazonosítása. Az empirikus és filológiai módszert egyaránt alkalmazó törekvésnek köszönhető a Pardon rovat eszmei beazonosítása, amiből pedig logikusan következik a szerző lesújtó véleménye a rovat szerkesztőjéről, bár végig hangsúlyozza ugyanakkor Kosztolányi nem mindennapi kvalitásait. A kettős jelleg nem zárja ki egymást. „A nemzeti gyászhoz" címmel írt Pardon-cikkét értékelve így összegez Lengyel: ez a magyar szélsőjobboldali publicisztika egyik csúcsteljesítménye, s egyben a Kosztolányi-életmű legnagyobb szégyenfoltja. A rövid írás Somogyi Béla meggyilkolásának Népszava-beli tálalására reagál, amelyet a szerző több oldalon keresztül boncolgat, nem történeti, hanem inkább morális síkon. Kosztolányi okfejtésének summázata nyersen fogalmazva: Somogyi Béla rászolgált sorsára, a Népszava-pedig saját „házi gyászát" nemzeti szintre emelve a nemzetrombolók felelősségét tussolja el. Lengyel ízekre szedve a mondatokat lélektani oknyomozásba kezd a cikk állításainak, következtetéseinek mentális-pszichés rúgóit keresve, a szavak, kifejezések retorikai, illetve logikai funkcióját vizsgálva. Valóságos személyiségvizsgálatot folytat a szerző, amihez Kosztolányi 1936-ban megjelent könyvét (A véres költő) is fölhasználja. ítéletének végső megfogalmazása: Seneca (= a Pardon-os Kosztolányi) személyiségi okokból alkalmatlan a személyes morál örök érvényű parancsainak eleget tenni, ezért alkalmazkodásból fölmenti Nérót az anyagyilkosság vádja alól („Öngyilkos lett mások keze által"). Kosztolányira vetítve ez annyit jelent, hogy benne sem volt meg a személyes garancia a hatalommal szembeni ellenzékiség vállalására 1921-ben. 126
