Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 11. szám - KILENCVEN ÉVE SZÜLETETT KORMOS ISTVÁN - Fábián István: Fehéredő táj: Mohai V. Lajos: Szeptember végén áhítat

abszurditása, hiszen Mohai útitársul fogadta, vagy inkább előreengedi Kafkát hazatérésének útjain, ahol a szavak éppoly valóságosak, mint „Vadmadarak a levetkőztetett fák rácsain", mint a létezés egymásból építkező szavai, miként Tandori öregedő, örök madarai. Elveszítjük a már egyszer valamikor elveszettet.

[HOMLOKOMNAK ÜTKÖZÖTT] Ám ahogy váratlanul - és véletlenül -, alig hallhatóan, azután erősödve április zenéivel földereng a Nap, a sötétség mint hullámzó drapéria lehúzódik a dombokról, meszesgödörről, „és a világ Egyetlen Kertben szökött föl az Égig, belehallgatva az Éden zenéjébe", mert minden tó: mese - a gyermekkori vigasz felderül.

Egyetlen percre, néhány sorra csak.

„Vajon ez az önfeledt, színeivel vakító jelenés, sohase múló gyermekkori útravaló, meddig még az enyém?" - sötétül újra az ég, „Valami fáj! / Az éden gyümölcse / hullni készül..."

[A KANIZSAI HIDEGHÁZ FALÁRA] Amikor Mohai készülő könyvének, A kanizsai hidegház prózájának sorai mint a fa görcse, megsűrűsödve elsötétülnek és megtekeredve jelölik ki egy újabb ág helyét, úgy születnek ezek a versek. Prózának nehéz, versnek még inkább. Pontos, itteni képek kötik a felfoghatatlant, a lét és a szűnés paradoxonét (egységét) a ravatalozó, a koporsók és sír földjének valóságához. Hűség a halottakhoz, hűség az elfogadhatatlanhoz. Az Időhöz, ahogy Kosztolányinál is mindig. Ahogy Kosztolányinál is mindig fölfénylő selyemként hullámzik elő a kedvesség vágya, Mohai versében, az ÉGI BOLTHAJTÁS ALATT „Amikor elmerülnek a holtak, / és visszatérnek a Föld porába, / kialvó életükből kilépve, / égi bolthajtás alá húzódnak." Mert vigyázni kell rájuk, a holtakra, micsoda volnánk nélküle, aki „Veszendő-poggyásszal távozik, mintha elengednéd, / pedig belefeledkezel keletkező hiányába. ” Mert - ismét Tandori tündéri (véletlen ez a mássalhangzó-rím, vajon?) valóság-tudásával azonosulva: „...ne irigyeljen senki, / aki befejeződik, az se / bír csak halott ember lenni:..." írja a költő, s folytatja összegzésképpen (REZÜMÉ) a kötet világítóan szép sorával: „...a Föld fészkében sem törik szét / múlt-élete szárnycsapása."

[MÁR NEM KUTYA] „Vajon visszanézett-e utoljára Dalmatánk az útra, amikor az esti sétánk véget ért és hátat fordított a világnak?" Az emlékezés melankóliája című kötetben rezeg ez a kérdés, és rezeg azóta is gyűrűket vetve prózán, verseken át a lelkiismeret már említett vívódásával: kik fogyatkoznak, az elmenők vagy az ittmaradottak, ki tartozik itt elszámolással, kinek? És megintcsak ismételve: „Ahol se rossz, se jó: vajon / koppan-e ott dió?" - akinek volt kutyája, tudja, mit jelent ez a két sor. A kutya nem tud, a kutya nem akar, nem készít számvetést, tudatlan a mérlegelésre, csak tudja bennünk azt a jót, amit a Vele töltött évek alatt összekuporgattunk: van, létezik valahol az a jóság, az a jóság nem tud, nem akar, nem kér számon semmit. Es ez a jóság most megvakult - „Sötét valónk valóság... / ...ki helyett élünk tovább?" -, mert elhagyott, itt maradtunk, árulók.

Kutyánk halála: ismét elveszítjük a már egyszer valamikor elveszítettet, s amikor a fájdalom megfogalmazásának kényszere már-már megakasztja a lélegzetet, Mohai ilyen sorokba sűríti az elkövetkező csendet: „Átmásolva a Semmit / egy moccanatlan Kutyán" (ALAMIZSNA), és visszatérve a versciklus nyitásához: „...kinek holtan fekszik / Kutyája - / Sosem múló társa. / Talpa szomszédja kő..." (KINEK KUTYÁJA).

[ZSUGORODIK A KERT] Mintha nem is létezne nyár. A Kert - örökké és kizárólagos nagy kezdőbetűvel, éppcsak mint a Nap - forog az évszakokban, ketten se tudnak nyarat csiholni az elakadt múltidőben.

Hadd álljon itt egy vers, perjelek nélkül, az eredeti sortörésekkel (KÁSÁS KÖRTÉK ESNEK A KERTRE), korántsem az alliteráció kényszerével:

Kásás körték esnek a Kertre, suta zaj az agyagos csöndre hull; még szemerkél csak, nem esik, ha Nap süt, kifehéredik.

Oly megbántott a Kert, szeretni szinte semmiség.

Ez az a Kert: a múlt idő kertje, ahol diófa, gyomok, régvolt aranyesőbokor fuldokolnak örök esőbe zártan, magvahalt Kert, mert elhagyták az élők, el a holtak, el az árnyak is, amik a Nappal összefogva alakot adnának diónak, körtének, almafának, „...kihalt a Kert / kihalt az Ég, / a helyén hagyott üresség Egy újabb nagy kezdőbetű és egy újabb nyitvahagyott sorvégi ütem: mozdulna, nincs hová. Nincs mézszínű gyerekkor, nincs napsütés, szürke-csúf a Kert, „...ha Nap süt, kifehéredik." Megbántott. Ahogy a kutya elforduló tekintetét, ezt a megbántottságot is viselnie kell a megmaradónak.

122