Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 11. szám - KILENCVEN ÉVE SZÜLETETT KORMOS ISTVÁN - Fábián István: Fehéredő táj: Mohai V. Lajos: Szeptember végén áhítat
[A KÖLTŐ KŐMŰVES] Önmagunk azonossága, halottaink, a múlt idő: jelen van. A jelen megtartó ideje: jelen van. Talán ha a holnapi tükörrel kezdenénk valamit. Mohai V. Lajos a kanizsai múlt időt felköltöztette Budapestre, hogy azután - otthonra találva írásaiban - írók-költők szövegeinek tükrében is önmaga élethű arcmására leljen. A Kerttől, a véglegesen múlttá lett Ég ürességétől nem szabadulhat, de vigasztalást jelent más terekben, más időkben, más költők szavaiban megtalálni a lehető mégis-azonosságot. Arany volt-ábrándjai, melankóliája, Vörösmarty öregkori keserűsége, Mészöly erőlködés nélküli mélabúja mind része a költői építkezésnek, a magára hagyott árva Kert közös tájjá lesz Weöressel, mert „A Kert: áldozat." Felbukkannak chandleri helyek, Mohai számára a „Hosszú álom világhírű költészete a halálról / zsinórmértékké vált...", ahogy Weöressel, Tandorival is közös egek alatt közelít a soha nem szűnő véghez: „Vérre ment, l vérre megy. /-------> /-----." (VERÉBHALAL), írja, s hogy a sajátidő miként múlik át a mesterség titkának tudásába: „Vajon mikor leszünk mi ilyen szép kutyák? / - kérdezte Esterházytól Weöres" (UTÓSZÓ A MESTERSÉG TITKÁHOZ). Végezzük, ahogy kezdtük, a megérkezéssel: „Hogy vádol engem minden alkalom..." - a maradók önvádja ez, Hamlet szavaival. A halál, a szűnés örök jelenéből merre indulhatunk? Egy út van, a távozottak útjára lépni, már egyedül, szabadulva önvádtól, tékozlástól. Mohai szoboralakként sírversek, sírelőversek gúnyáját fordítja magára, „Egy volt-személy helyett / létrejött már egy másik, / ki semmit sem dob el I a végső megszokásig". Szerep ez, ám biztosan eljövő szerep, ahogy ön-szerep minden igazi vers, ahogy a hamleti sírásó megszólíttatik, és az a sírásó bizony száz évek óta élő valóság. Hogy a versek, ahogy a szerző korábbi írásai is, még egyszer megcsillanjanak a személyesség, az önazonosság fényében, álljon itt egy lezáró, végső adat: Kutyánk a Kertben cselleng, Csakhogy a Föld alatt. Ötven fölött ez már Halottrajzi adat. A kötet fülszövegéből tudjuk, a költő egy másik halottas könyv, A kanizsai hidegház írása közben talált rá erre a verseskötetre. Aki ennyi múltat visel a tartozás és odatartozás hitével, azt erősen köti az élet, ad is erőt a szeretet viseléséhez. Várom Mohai V. Lajos prózakötetét, vajon a már ismerős ég alatt, ismerős esőkben fehéredő tájon miféle utakra jutunk. Prae.Hu - Palimpszeszt, 2012 123
