Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 11. szám - KILENCVEN ÉVE SZÜLETETT KORMOS ISTVÁN - Vasy Géza: Az égig érő fa: Kormos István pályaképéhez

Komjáthy István: Hunyadi

Az újból virágzásnak indult verses elbeszélő költészet egyik legjelentékenyebb alkotása Komjáthy István Hunyadi Jánosról írt eposza. Felfogásában és ábrázolásában haladó hagyományainkat követi. A hang, amelyet megszólaltat, népies. Régi regős énekeink ősi nyolcasát eleveníti fel, amely bizonyára elbeszélő költészetünk alapformája lehetett.

Népi jellegű a Hunyadi-eposz abból a szempontból is, hogy noha a cselekmény középpontjában a törökverő hős alakja áll, - mégpedig utolsó, nagy haditette, a nándorfehérvári diadal -, mégis a tulajdonképpeni „mese" Gergelynek és Ibolyának, a nép két gyermekének szerelme. Az ő nevüket nem jegyezte fel a történelem, mint ahogy nem beszél azokról az emberekről sem, akik győzelemre vitték a török elleni harcokban Hunyadi zászlaját. Komjáthy helyesen ismeri fel, hogy ők a történelem igazi hősei, tulajdonképpen rajtuk épül a magyarság ellenállása, amely az országot „Nyugat szállóigeszerű védőbástyájává" tette. így az eposznak tulajdonképpen kettős cselekménye van. Az egyik a történelmi események kivilágított színpadán játszódik le, és azt mutatja meg, milyen rossz kezekben volt akkor az ország vezetése, és hogy a kormányzóságról letett, várában visszavonultan élő Hunyadinak mennyire a hatalom ellenére, saját elhatározására és népének hűségére támaszkodva kell végrehajtani a nagy feladatot, Nándorfehérvár megvédését. Ebben a nagy színjátékban feltűnnek a történelemből ismert alakok: V. László szerencsétlen, akarat nélküli bábegyénisége; a hatalomhoz ragaszkodó oligarcha főurak, a török szultán és a világtörténelmi kavarodásból hasznot húzni akaró, gyáva Brankovics. A történet többi szereplői seregestül bukkannak fel a rendi Magyarország névtelen embertengerének nagy áradatából. Elsősorban az ő sorsukat kellett megmutatni, azt a nyomás alatt sínylődő, ugyanakkor egyre jobban erősödő jobbágyot, akit nem tud letörni sem a kíméletlen természet mostohasága, sem az urak zsarnoksága; nem képes elsöpörni a történelem véres háborúinak sora és a nyomukban fellépő, falvakat megtizedelő betegségek sem.

Komjáthy költeményének szerencsés szerkezeti fogása, hogy akárcsak Katona Bánk bánja, egyetlen markolással fogja össze a történelem és a nép alakjait, együtt állítva őket az olvasó elé. Művének egységét ez a sokrétűség egyáltalán nem bontja meg, mert érezni lehet: a történelmi momentumokat csak azért vonultatja fel, hogy annál élesebben kirajzolódjanak a képzeletében született arcképek. Hunyadi táborában pedig találkozik világ- történelem és paraszti sors. Nemcsak Dugovics Titusz pillanatra felvillanó példájában, hanem Gergely kalandozásában és hősiességében is. A vers igazságot szolgáltat Hunyadi János alakjának is. A reakciós történelemszemlélet vértelen középkori lovagja helyébe a valódi Hunyadi személyét állítja, azét az emberét, aki népi ősöktől származott, és aki a magas társadalmi polcon sem felejti el, hogy népéhez tartozik. Éppen azért veszélyeztetik életét a tőle idegen, és csupán saját érdekeikkel törődő főurak intrikái. Tehát nem érezzük erőltetettnek, mikor az ország legnagyobb főura, Beszterce grófja és tömérdek birtok gazdája otthonosan mozog a parasztlakodalmon.

Komjáthy kitűnő érzékkel válogatja ki a jeleneteket, amelyekből a hiteles történelmi hangulat kialakul. Amikor leírja az árvíz ellen védekező nép sáncépítését, vagy a halászok életét, nemegyszer remekel. Kitűnő realista ábrázolással eleveníti meg a tábori életet, az ostromot, a küzdelmeket, a török tábor minden szemetét, a bécsi udvart. Ugyanakkor szereplőit való emberi közelségbe hozza. Amikor például a szerelmes Ibolya távoli jegyesére gondol, népdalszerű könnyedséggel fonja bele bánatát a rokkáról pergő fonalba. A fiatal és harcias Mátyás félig csínytevő, félig hősi rókavadászata a költemény egyik legsikerültebb epizódja. Mikor Hunyadi fegyverei láttán felidézi hajdani csatáit vagy búcsúbeszédét halottaságyán elmondja, a jelenetből valódi történelmi levegő árad.

79