Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 11. szám - Ferdinandy György: Találkozások a Vörösmarty téren

Egy ilyen küldönc megállt előttem ma is. A levelet, amit átad, egy szomszéd kislány írta, Judit. Négy- vagy ötéves korunkban játszottunk utoljára együtt, a nagymamák rendezte budai gyerekzsúrokon.

Gyönyörű lányka volt, aranyszőke, kék szemű. A háború után kétszer, ha láttam. Egyszer, amikor kitelepítették őket, és nálunk próbálták elrejteni az értékeiket. Másodszor, buszos koromban. Judit húgával, Madeleine-nel szállt fel a kocsimra. Nem ismertek volna rám? Elegánsak voltak és illatosak. És hát a belvárosi hölgyek nem fixírozzák a buszkalauzokat.

Azután jött ötvenhat, a forradalom.

*

Gyula, a küldönc, Washingtonból érkezett. „Hetvennyolc évesek vagyunk - áll a levélben -, és egyre kevesebb az esélye annak, hogy még együtt játszunk. De jó lenne, ha fel tudnánk venni a kapcsolatot. Gyuszi barátom megígérte, hogy beszerzi a könyveidet."

A jó barát valóban beáll a sorba, és megveszi a legutolsót. Ad helyette ő is, cserébe, nem is egyet. Életük vége felé az idegenbeszakadtak megírják az életüket.

Gyula története ráadásul nem akármilyen. Ez a nyíregyházi diák a Harvardon tanul 1956 után. Közben (álnéven) a MEFESZ, a nyugati magyar diákmozgalom elnöke, majd harminc éven át a Világbank tanácsadója. Néhány írása még az Élet és Irodalomban is megjelent.

Őszintén szólva nem gondoltam rá, hogy elolvassam, amit írt. Azután valami - egy apró részlet - mégiscsak felkeltette az érdeklődésemet. Mert hát ki lehet ez a velem egykorú ember, akit álnéven küldenek át Genfbe az amerikaiak? Azokban az években még privilégiumnak számítottak a saját, becsületes nevünkre kiállított menekültútlevelek! Azután ez az ajánlólevél! A Világbank tanácsadója jól megszervezte a dolgokat!

Hát igen. Ő szűrte ki az '56-os diákmozgalmakból a budapesti ügynököket. De hát, fontos-e mindez fél évszázad után? A genfi diákszövetségről még annak idején se tudtam sokat. Francia író lett belőlem, eszem ágában se volt emigráns gittegyletekben ragozni tovább 1956-ot.

Egyszer, igaz, levittek Genfbe a párizsiak. Ez még a Magyar Műhely hőskorában, talán 1961-ben lehetett. Emlékszem, felolvastam egy elbeszélést, amiben a hős nem akarja megcsókolni a hercegprímás gyűrűjét. Hallgatóim nyilván botrányosnak minősítették ezt a részletet, mert a közönség egy része felállt, és tüntetőén távozott.

Hogy volt-e valami elnökféle a teremben? Nem tudom. De térjünk rá írónk három kötetére! Az első az emigráns magyar diákmozgalom története (Tanulmányúton, Occidental Press, Budapest, 1992). A mintegy hétezer magyar diáké, akiket Nyugatra sodort a forradalom. Az írás sorra veszi az emigránslét állomásait. A perctől fogva, amikor ezek a kezdetben tanácstalan fiatalok ráébrednek arra, hogy „hivatásuk van"... a szabad Nyugaton. Értsd: a hidegháborúban.

Befejezésül a szerző felméri a végzett diákok pályafutását. Akik „nem képviselni, csak szolgálni akarták hazájukat és otthon maradt diáktársaikat". Hasznos adatok, pontosan, élvezetesen.

34