Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 11. szám - Ferdinandy György: Találkozások a Vörösmarty téren

Naplóját később, 1992-ben kezdi írni a szerző (Jelző nélküli magyar, Littera Nova Kiadó, 2008, Budapest). Krónika és kommentár, tizenöt év külső és belső történései, az utószót jegyző Pomogáts Béla szerint. Ritka erénye, hogy a nézőpont mindvégig „hungarocentrikus". Rossz értelemben vett kozmopolitizmusra nem leltem példát ezeken a lapokon.

A trilógia harmadik részét (Tévúton, ügynökök az '56-os diákmozgalomban) 2011- ben jelentette meg a l'Harmattan Kiadó. Szereplői - mint az alcím jelzi - a genfi diákmozgalomba beépült hazai ügynökök.

A témának napjainkban reneszánsza van. De ma, fél évszázad után, az embernek kedve támadna elvégezni az ellenkező irányú műveletet is. Méltatni a hazai kollégákkal egy időben Genfbe érkező amerikai ügynököket.

A vietnami háborúban elesett '56-os fiatalokra gondolva talán nem lenne fölösleges a budapesti fiúkat fogadó vadnyugati propagandáról is szót ejteni. Erre természetesen nem vállalkozik ez az egyébként mindvégig izgalmas, gondolatébresztő trilógia.

A Hajdúböszörményi Irótábor idei összejövetelén Kelemen Erzsébet a vizuális költészetről tartott vetített képversekkel illusztrált kiselőadást. Mestere és inspirálója Papp Tibor, a párizsi Magyar Műhely alapító tagja. Az ő eredményeit ismertette és illusztrálta - saját műveivel - az előadó.

A párizsiak - kis késéssel - a hatvanas évek derekán fedezték fel a nyugati avantgárdot. Eltelt újabb ötven év, mire a vizuális költészet a Hajdúság fiataljaihoz is eljutott.

A felfedezés - mondanom se kell - nem lelkesítette a hallgatóságot. Az avantgárd-mozgalmak annak idején - idestova száz éve - egy olyan történelmi pillanatban születtek, amit ma itt, a Nagyalföldön újraélni nehéz. Legfeljebb tanulni lehet belőlük. Bátorságot, újítókedvet, korszerű módszereket.

Az ember azt képzeli, hogy a párizsi ős, Papp Tibor is végiggondolta ezeket a tanulságokat. Vörösmarty téri asztalán vaskos regényt reklámoz a Nap Kiadó (El innen, Budapest, 2013). Vajon mi történik, ha egy avantgárd-író visszatáncol a hagyományos mesemondás talajára, és a fiatalság bolondságai közé száműzi a performanszokat, a fonikus költeményeket?

Egyáltalán: lehetséges-e egy ilyen száznyolcvan fokos fordulat? És ha igen, gazdagabb, színesebb (jobb) irodalom lesz az eredmény? Más szóval: milyen lesz egy ilyen, a képversekből kihajtó képtelen szöveg?

Hát meghökkentő, ez a legkevesebb, amit el lehet róla mondani. Aki ismeri Papp Tibor párizsi munkásságát, persze elsősorban arra kíváncsi, hogy sikerül-e az írónak felhasználni egy, a maga idejében bátor kísérlet eredményeit.

Az első benyomás nem ezt mutatja. Mintha éppen ellenkezőleg, a nagy kísérlet előtti módszerekhez akarna visszatérni a szöveg. Egy olyan tradicionális, anek- dotázó prózához, amivel az avantgárd több mint száz éve szakított.

Hosszú, nyakatekert mondatokon küzdi itt át magát az olvasó. „Az udvarokban álló fák a hozzájuk képest jelentéktelennek tűnő ifjúember lépéseinek a ritmusát közömbösen... méregetik a magasból." - találjuk mindjárt az első oldalon.

35