Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 11. szám - Mohai V. Lajos: Mindnyájan későn hajrázunk (Az apai ág)

szokások mentén, amelyek eredete talán ki sem derül soha. Mit visz tovább magával az ember ebben a földi labirintusban, melyik ősének a mozdulata ragadt rá anélkül, hogy tudatában lehetne valaha is?

Voltaképpen bárkik vagyunk is, bárhová születünk, alig pedzegetünk valamit ezen a világon a fényről és a sötétről.

Mindnyájan későn hajrázunk.

Apámról azt azonban tudtuk, hogy félárván nőtt fel, az anyját nem ismerhette; gyerekkorát ezért vegyesen kísérték szánakozó és együttérző pillantások, amelyek elől nem lehetett kitérnie. Lelkét bizonyára megnyomorította ez a hatalmas árnyék, mert követte mindenhová gyerekként és ifjúként is, amíg csak abba a korba nem ért, hogy a saját lábára álljon. Az életnek ezt a szörnyűséget nem lehetett helyrehozni. Sötét barázdákat vont a sorsára, ezért Apám gyermekkora a bizonytalanság érzésében telhetett el, és sohasem lendült vissza a helyére, hanem hatalmas lelki robajjal szétesett. A nyomába lépő nincstelenség, sejtésem szerint, a megmaradt álmait is darabokra tépte.

Nem volt a sors kegyeltje.

Ma már megértem, hogy Apám ki akart bújni a múltnak ebből a hideg szorításából azzal, hogy nem vett tudomást róla. Hogy ne kelljen a sorsán viselnie anyajelként a régi idők kínzó történéseit. Hagyott tehát mindent ködbe veszni. Nem szívesen bántom meg haló poraiban sem, de azt gondolom, úgy spekulált, hogy ez az ő félárvasága rejtegetni való dolog; talán azért, mert nem tudott meg- bocsájtani az Istennek, amiért cserbenhagyta őt. De lehet, hogy prózaibb oka volt mindennek, és csupán visszahúzódó természetéből fakadó, szemérmes alkata akadályozta meg abban, hogy kibontsa mások számára saját múltját; inkább feledésben hagyta az időt? Esetleg a földerengő arcoktól félt, ezért nem engedett a kísértésnek, és ezért tartott ki a végsőkig a felejtés mellett? Talán titkos fogadalmat kötött önmagával, hogy a kárörvendő tekinteteknek nem teszi közszemlére azt, amit a szíve fekete páncélja mögött, a lelke legmélyén őrizget? Bennem azonban azóta is gyakran fölmerül a kérdés, hogy vajon milyenek voltak az ősei, az én őseim, Apám ágas-bogas nemzetsége? Fölmenői vajon háborogtak-e a sors igazságtalanságai miatt, vagy késznek fogadták el az életet, olyannak, amilyen? Mit tehettek ellene? Amikor vándorútra indultak a világba, mezőkön és városokon át, hegyeken leereszkedve, folyók hullámait széttörve, vajon eltitkolták-e múltjuk szenvedéseit? És végül miért egy Kanizsához közeli uradalmi majorságban horgonyoztak le?

Azt, persze, természetesnek találtam, hogy ezen a szép zalai tájékon adtak hálát a sorsnak, hogy a fejükre zúduló sok baj után még életben vannak. A várost kísérő dombok alkalmasak rá, hogy elnémítsák a viharos érzéseket a szívekben.

Visszatérve Apámhoz, ő nyilván nem akart belelátni abba a mély kútba, amely fölé mi, írók folyamatosan szeretünk odahajolni. Ezért talán arra sem volna kíváncsi, hogy én mit sütöttem ki a családjáról. De erről sohasem esett szó közöttünk. Még haldoklása utolsó heteiben is kerültük a témát, mert tudtam, nem szabad semmit se mondanom, de talán még gondolnom sem róla.

Szemlesütve gondolok most vissza azokra a végtelenbe vesző órákra.

22