Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 10. szám - A virágos művésznő: Geszler Mária Garzuly arcképe

voltak. Annak örültek, hogy mi ott vagyunk, de az ötvenes évek szellemisége más volt, ezt ma már nem is lehet elképzelni.- Gyerekként hogyan viselted ezt a nyomorúságos életet? Feltűnt valami a realitásból?- Mi négyen csak játszottunk az ágy alatt, és szekáltuk egymást. Bújócskáztunk a lakásban, Révay nagy lexikonét nézegettünk esténként, sok rokon, barát járt hozzánk. Apánkkal a Gellért-hegyen sétáltunk, ipi-apacsot játszottunk, szolmizáltunk, énekeltünk. Nem mi, gyerekek, hanem a felnőttek voltak boldogtalanok. Az igaz, hogy a hetvenes években, mikor az én gyermekeim születtek, is nehéz volt, mert nőként gyárba jártam dolgozni, a férjem pedig szinte állandóan a kórházban volt. Nem volt lakásunk, se egy szabad szombat, se nyaralás, de a kilakoltatás fenyegető réme, ami a felnőttek életét még beárnyékolta az ötvenes években, a hetvenes évekre aktualitását vesztette. Összegezve, nem éreztünk akkor gyermekként semmit a valóságból.- Ez annak is köszönhető talán, hogy egy jó család voltatok, mert a jól működő családokban, ha baj is van, akkor azt a gyerek nem érzi.- Igazad van. Ha semmi mást nem ismersz is a világból, csak azt, hogy négyen alszotok egy ágyban, akkor az isteni jó, és gyermekként elég is a boldogsághoz. Akkor vagy igazán gyerek, ha nem érintenek a felnőtt problémák. Ilyen értelemben mi igazi gyerekek voltunk.- Férjeddel hogyan ismerkedtetek meg, illetve tapasztalataid alapján milyen az orvos-művész házasság?- Megismerkedésünk története azzal kezdődik, hogy miután négyen vagyunk lánytestvérek, és én végeztem először az Iparművészeti Főiskolán - a többiek zeneművészeti pályára mentek -, 23 éves lévén, munkát kerestem. Akkoriban pont fordítva volt, mint ma; egész Budapesten nem volt munkalehetőség, csak arról lehetett volna szó, hogy a kőbányai porcelángyárba megyek tervezőnek, de a helyet kollegáim már betöltötték. Nagy nehezen találtam egy státust Magyarszombatfán, Vas megyében, az ország legnyugatibb csücskében, ami annak idején zárt terület volt, még határsávbelépővel is nehezen lehetett eljutni addig. Egy szegény, elhagyatott kis kerámiagyárban tervezőt kerestek, én jelentkeztem, és felvettek.

Abban az időben, '66-ban, egyáltalán nem lehetett szabadon utazgatni a Nyugat- Kelet intervallumban, rendszeresen igazoltattak. Ha albérletben volt az ember, akkor kvázi legális volt a beutazás, de ha valaki azt mondta, hogy csak látogatóba megy valahová, akkor rögtön azt hitték, hogy disszidálni szeretne. Az ötvenes évek gazdaságpolitikája a nyugati határvidéket elhanyagolta és lezárta, a keleti határvidéket fejlesztette. Aki nagy nehezen diplomázott és lekerült Vas megyébe, az alig bírt ki egy-két hónapot, rögtön visszament Budapestre, Győrbe vagy Debrecenbe. Ezért, a tanács hogy ott tartsa a fiatal értelmiséget, apartmanlakásokat épített, ahol mindig ketten laktak egy szobában. Úgy hívták ezeket a garzonokat, hogy „orvos-mérnök-pedagógus ház". Az én férjem ilyenben kapott helyet egy gyógyszerészfiúval, és én is ott laktam egy gyógyszerészlány- nyal. Ez hamarosan a párok cseréjét vonta magával, beköltöztem a fiatal orvoshoz. Hát így kezdődött. Nagyon sok barátság, kapcsolat, házasság szövődött itt, mert mindenki gyökértelen volt, senkinek nem volt ott a családja, nem volt szabadnap a szombat, pontosan 14 nap szabadságunk volt egy évben, tehát röghöz voltunk kötve és egymáshoz. Nem lehetett csak úgy hazaszaladgálni Budapestre a családhoz vagy a régi iskolatársakhoz. Ez más világ volt.

105