Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás
épülőnek gondolt új világ romantikájához (is) kapcsolható Nagy László és Szécsi Margit jóval rövidebb szerelmének kezdete, és ez a kezdet két, szellemiségében, hangvételében egymáshoz közeli nagy költői életműben teljesedett ki. Az ellenpéldák (?) - a sokféle életrajzi háttér ismeretében mondhatjuk - alighanem számosabbak és látványosabbak. Az így szerettek ők antológia főszereplőjének bizonyára Csinszka nevezhető, Ady után például Babits életének is (rövid időre) részese lett, és aztán több fejezetben találkozunk vele. Török Sophie (Tanner Ilona) Babits Mihály feleségeként ismert, őt viszont Szabó Lőrinc ajánlotta fel („igazolta át") mesterének. Tamási Áron és az Énekes madár Magdójának közös történetéről szól a „Csókol a Mackó Zebulon" című fejezet, kapcsolatuk első válságáról pedig az első bekezdésben az olvasható, hogy Tamási „a hűséget a szülőföldjének tartogatta, nem a nőknek"... Ez volna tehát a 20. század. És a 21.? Almási Miklós - akinek 1974-ben keresett útinaplójára, a Rezgésszámokra a 7. fejezetben egy cetlifeljegyzésben említés történik - régebbi és újabb világirodalmi kiindulópontokból közelíti meg azt a kérdést, hogy napjainkban miért lehetetlen már a szerelem. Mert amit ma leírnak, amit szerzőnk maga körül lát, amiről olvas, ami a filmeken megjelenik, az szerinte már nem nevezhető szerelemnek. A Rómeó-variációkon elgondolkodva fejti ki Almási „a szerelmi idő morfológiáját", a szerelem külön időszámítását, az idő felgyorsulásából következő szokások alakulását, az együttlét hiányát a modern (elektronizált) társadalomban. „Shakespeare kibontja ugyan a pillanatot, de úgy, hogy a látható láthatatlanban történjen" - írja a Rómeó és Júlia-történetről, esszéjét pedig ezekkel a mondatokkal zárja: „Az emlék soha nem a szerelem egésze, hanem csak ezek a boldog (vagy rémes) pillanatok. A normál időn kívüli pillanatok rögzülnek emlékképként. A szerelmi temporalitásnak nincs kontinuuma: pontszerű, s így marad meg bennünk. Csak a szerelem tudja ennyire tudatossá tenni a múló pillanat erejét, ismételhetetlenségének szomorúságát." Az Almási kifejtette igazság másik, ellentétes oldaláról is beszélhetnénk persze, vitatkozva állításával, abban a biztos tudatban, hogy létezhet, létezett (létezik még?) folyamatként megélt szerelem (a pontszerűségekből épülő láncolat?). Ahogy romantikusan mondják: túl a síron is. De lépjünk tovább Almásival, egészen Sartre-ig és Habermasig: „A lényeg: csak akkor lehetek önmagam tudatos birtokosa (öntudattal bíró lény), ha a másik bennem van. Nem külsőleg kapcsolódom hozzá, a másik nem valahol a társas térben, tőlem idegenül »van«. Hanem bennem, mert így vagyok társas lény. Csak másokban ismerhetem fel, másokban élhetem magam, miközben kézzel-lábbal kapálózom a mások általi kisajátítás ellen (akár társadalmi, akár szerelmi, akár politikai változatban). Az ember paradox lény." A képkultúrában bekövetkezett paradigmaváltás „képi kasztrációhoz" vezet, vagyis ahhoz, hogy „elromlott az egész" - véli Almási. „A szerelem (plusz erotika, plusz szexualitás) sajátos én-transzcendencia: ki kell lépnünk önmagunkból, átmerészkedni a másik énjébe (nem csak a testébe), s ez korántsem veszélytelen vállalkozás, főképp akkor, ha az Én nem elég szilárd, s bajok vannak az identitásával. Ugyanakkor közhely, hogy ez a kilépés és átmerészkedés megerősítheti az Én-t, amely épp a Másik segítségével formálódhat »valamivé«, tehát az ön-transzformáció is része a szerelmi élvezetnek. Mivel 77
