Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás

rovatában jobb híján eltöprengett a szerző azon, hogy nem volna-e érdemes egyszer összerendezni kisebb-nagyobb cédulákra leírt emlékeztetőit, megírandó tanulmányokhoz, kritikákhoz, esszékhez készült jegyzeteit. Nem gondolta akkor komolyan, nem igazán hitte, hogy elkészül valaha is a maga „cetliregénye". Ám írt egy újabb jegyzetet, A cetlik sorsa címmel.

A 100., zárófejezetként következzék hát ez, A cetlik sorsa.

Egyszer már bevallottam (nem is olyan régen), hogy irigylem Lászlóffy Aladárt a céduláiért. Bolyaista korunk óta figyelem a mozdulatot, amellyel előhúzza a soros följegyeznivalóhoz elégséges, apróra szabdalt papírmennyiséget, és - akár beszélgetés közben is - rögzíti a hallottakat: egy különös beszédfordulatot, metaforaértékű képet, jó viccet, érdekes történetet. Vagyis megtoldja a véges emlékezetet. „Az nagyon fiatal, aki ezt még nem tudja tapasztalatból" - kezdte a magyarázatot, amikor a feljegyzések verssé, novellává, regénnyé minősülésének technológiájáról faggattam őt. Azóta is töprenghetek a magamra alkalmazandó következtetésen: valóban oly nagyon fiatal volnék, hogy még mindig nem akarom eltanulni ezt a (nyilván nem is oly egyéni) módszert? Mert az más kérdés, hogy a fel-, illetve lejegyzésekből mi lesz, mire futja a tehetségből, a tehetség jellegéből - „nyersanyagra" viszont mindenképpen szükség van. Irodalomtörténeti, művészettörténeti, színháztörténeti munkához vagy (mindközönségesen) soros (napi) kritikaíráshoz készülődve, természetesen én is jegyzetelek; s bármily apró, sajnos egyre kiolvashatatlanabb betűkkel rovom tele a nyomdai hulladéksávokat (a legjobb minőségű papírt), néha notesz vastagságúvá duzzad a jegyzetköteg. Mennyivel egyszerűbb volna - ahogy ezt a bölcsészeknek tanítják - szabályos kartotékrendszert vezetni, kezdettől tudományosan tanulmányozni a tanulmányozandót, majd „dobozolni", azaz osztályozni, rangsorolni, s a szükséges pillanatban kiemelni a keresett kartonlapot. Vagy legalább füzete(ke)t fölfektetni, fekete vagy piros tussal ráírni a tartalmat...

Mindezen és más, modernebb (számítógépes?) módszereket mellőzve, most már alighanem végérvényesen megmaradtam a cetliknél, az alkalmi, formára (és részben tartalomra) nézve szabálytalan, szinte tárolhatatlan segédeszköznél. Hogy mi lesz ezeknek a cetliknek a sorsa? Az „igaziak" (a nem könyvet előkészítő papírdarabok, olykor bizony telefirkált újságszélek, autóbuszjegyek) jól megérdemelt helyükre, a papírkosárba kerülnek. Némelyikük azonban hetekig- hónapokig megússza a dolgot; a levetett nadrág vagy a kabát zsebében húzódik meg, vagy elbújik valamely rég lejárt noteszben, és amikor váratlanul újra kézbe kerül, meglepő információkkal szolgál. Mert az időtényező (nem feltétlenül a bekövetkező feledés) új dimenzióval ruházza fel a korábban talán érdektelen nevet és telefonszámot, a szerkesztői rutinüzenetet; és elmélkedés, önálló eszme- futtatás tárgya lehet annak a kiderítése, hogyan és miért került egymás mellé két, akkor össze nem tartozó adat. Az ilyenre mondják (körítve hozzá a történetet): kész regény. Régi telefonosnoteszt, pontosabban a családi és baráti üzenetváltásokat slágvortokban rögzítő füzetecskét ma fellapozva, akár azt is mondhatnám: kész regény folyam.

74