Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás

Cetliregény(ek)? Gyorsan leírom vélt fölfedezésemet, hogy a tudtommal még nem létező irodalomesztétikai tanulmányhivatalban egykor majd bejegyeztessem. Bár lehet, úgy járok ezzel is, mint a „nyitott mű" esztétikájával történt. Hogy tudniillik nem én lettem világhírű, hanem Umberto Eco. Mert hiába közöltem én az Igaz Szóban, valamikor a hetvenes évek közepén, egy kis jegyzetet (recenziót), amelyben Az író mozgó kamerája címmel Salinger prózája kapcsán a modern műalkotások nyitott szerkezetével példálóztam, Európa s az Újvilág esztétái Eco bejelentését, majd könyvét vették tudomásul. Félek rajta, hogy most is megelőz a jeles olasz professzor. A rózsa neve című regénye (középkorkutatásainak nagy hírre jutott, már meg is filmesített „mellékterméke") mindenesetre a világ számos nyelvén, így magyarul és románul is olvasható, az én megálmodott cetliregényem viszont egyelőre az újságszéleken és télikabát- meg vászonnadrágzsebekben várja remélt szerzőjét. Vigasztalást különben éppen Umberto Ecónál találtam, a regényéhez írt széljegyzetekben. Ilyen mondatokban: „Mikor a szerző azt mondja, hogy az ihlet elragadtatásában dolgozott, hazudik... A zsenialitás húsz százalék ihlet, nyolcvan százalék izzadság." Vagy: „Azért írtam a regényt, mert kedvem támadt rá. Azt hiszem, ez elég ok ahhoz, hogy az ember mesélni kezdjen."

Persze van egy bökkenő. Én nem akarok - mert talán nem is tudok - mesélni. De lehet, hogy ez ma már nem akadálya a regényírásnak. Annyiféle regényt írtak már. Csak az utóbbi évtizedekben is. A romantikusan vagy realisztikusan meg fantasztikusan mesélők mellett sokfajta lélektanit, szociografikusát, esszéregényt, család- és termelésit, „a barokk netovábbját", írói szótár formájút és képeset, dokumentumot és fikciót keverőt, tételeset (igeneket és nemeket mindegyre szembesítőt), rövid formában (elbeszélésben, „beszélyben") nagyregény-lélegzetűt. Népben-nemzetben és programszerűen (csak) alanyban-állítmányban gondolkodót. Valamennyi fontosabbat műfajilag jellemezni, 20. század végi regényesztétikával kísérletezni - szinte öngyilkos vállalkozás. Novellaelmélettel egy évtizeddel ezelőtt még megpróbálkoztam, könyv is lett belőle (a saját átlagomnál tudományosabban végigvitt cetli-módszerrel), a Líra és novellától továbblépni viszont a regényelméletek felé: istenkísértésnek tartanám manapság. (Manapság, amikor némelyik regényt jóformán csak állványon vagy íróasztalnál lehet olvasni, ágyban semmi esetre sem, mert letörik súlya alatt az ember keze.) Talán ebből az esztétikai szédületből támadt az ötletem, hogy tulajdonképpen cetliregényt kellene írni. Hátha akadna, aki megírná aztán ennek a műfajelméleti magyarázatát.

Ha más nem, például én.

írtam hát ezt, illetve közöltem 1988 őszén. És most, egy többszörösen „konglomerát" (szerkezetű, hangvételű) könyv utolsó lapjaihoz közeledve, újra föltehetném a kérdést: mit is adok a még mindig nagyon remélt olvasó kezébe? Az esztétikai minősítést, besorolást természetesen nem vállalom. De talán valami olyat, ami erre a letűnőben lévő, a kézzel írt és a nyomtatott betűt még valamiképpen megtűrő korra (az én koromra?) jellemző.

75