Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás
szép és jó világ kivetett magából mint selejtet. Egy marasztaló szó nincs, s bátorító kéz sincs, ami kinyúlna utánad. Az élet számodra itt megszűnt, a hajszálgyökerek is elszakadnak, s e káoszvilág még azt az elégtételt sem nyújtja számodra, hogy követ dobjon rád, mert menekülsz. Nagy igényét érzem annak, hogy kimondjak dolgokat, mert a fájdalmat köny- nyek nem enyhítik már. Milyen elégtételt nyújthat mégis a kimondott szó? Talán a lelkem mélyén kavargó indulatokat semlegesíti, s elhárítja a teljes kiégés, megsemmisülés lehetőségét. Harminchat évet éltem egy fura álomban. Harminchat évet végigkínlódtam lázálmok közepette, hogy az ébredés kegyetlenségeit magamnak, csak magamnak tudjam. Az ébredés mégis szép. Mert való. Az álmaim hazugok voltak, s megcsaltak. Tisztelt Uram! Furcsa menete ez a történelemnek - s nem hiszek a változásokban. Amióta 180 fokos fordulatot vett a világ, énbennem a menekülés vágya mind nagyobb és nagyobb. Már nem érzem, hogy itt szükség van rám. Már nem érzem, hogy itt tennem kell valamit. Emlékszik arra az interjúlevélre, amit először írt nekem? Azt érdemes lenne publikálni, pár kérdés-válasszal. Hogy mik lennének újabb kérdéseim? Hát először is azok, amiket én ugyan megfogalmaztam, de választ nem kaptam sem Öntől, sem mástól, sem akkor, sem most. Érdekes módon december 22. előtt hatalmas belső konfliktusok tomboltak bennem - mert az utolsó pillanatokig nem tudtam magamévá tenni a gondolatot, az érzést, hogy „megyek", s itt hagyom szülőföldemet. Azóta csak a menekülésvágy tombol bennem. Tudom, érzem - magyarázat nélkül -, hogy mennem kell. Lehetőségem volt, hogy én döntsék, s úgy döntöttem, hogy nem maradok. Ezt tegye hozzá még a kérdéseimhez, s próbálja megválaszolni. Lehetséges, hogy ez már pszichiáter hatáskörébe tartozik? 93. Előbbi levelemhez mellékelem ez utóbbit, s talán túl sok mondandóm nem akad. Nagyon sok minden megbolydul bennem ezekben a pillanatokban, mert emlékezem. Itthon, a szülői ház lépcsőjén ülök, s emlékeim egy ugyanilyen hangulat körül keringenek. Ezek az emlékek kísértenek, s valamilyen formában Ön is belekeveredik e képekbe. Ugyanilyen teleholdas éjszakán írogattam, csak akkor augusztus volt, nem május. Vajon miért volt Ón bizalmatlan hozzám? Vajon miért nem hitt abban, hogy nekem igazi álmaim voltak? Valós volt abbéli reményem, hogy Ön lesz az, aki hitemet, reményeimet megerősíti. Valahol valóságérzékem megcsalt, s most minden olyan furcsán történik velem, bennem, körülöttem. Hamarosan „boldog anya" leszek, s elhitetem magammal, hogy ennek szükségszerűen így kell történnie. Pár nap múlva kezemben a végleges távozásom útlevele, és semmit, abszolút semmit sem érzek. Egy nagy üresség tátong előttem, mögöttem, s kapaszkodnék, de nincs mibe. Ha egy pillanatra is úgy éreztem volna az elmúlt hat hónap alatt, hogy itt rám szükség van, akkor nem választom a magánéletben való eltemetkezést. De sehol semmi. Velem vagy nélkülem a világ kereke ugyanúgy forog tovább. Nem ámítom magam. Tudom, sehol sem fogom meglelni azt, amire számítottam. Sehol sem fogom „értelmes énemet" megvaló69
