Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Péter Márta: négyütésű szó
kis kapszuláját elhajóztam leszboszig, ott szórtam egy kikötőben el ha már imádottad volt a tenger, sóját vetted, vitted szemedbe, hogy más alakban kiontsd, sok könnyveszést írva át és vissza, lebegtél csodálkozó halak közt le szépen, az élete s sírba, s még egy fél- (vagy egész?) bolond is zengette kikötői magát e zárt ünnepen, jobb is volt pap helyett, kiket nem szerettél, mert közülük egy gyerekként alázott iskolás voltál még, 'mikor róladneked az ördögről maszatolt (társaid fülébe is), kiszolgáltatva védtelen korod egy házi avatott házi szövegének, s rávert alfeledre is, túlkapva magát (ahogy nem szokatlan egyenöltözetben), de isten azért gondos volt rád, küldte e bolondot, léleksegédül, világegyensúlynak. tengereket jártunk (egyszer álmod képein tenger vizén is járt lábad) jártunk együtt partokat, 'hol üresen gazuló telekre mutattál, hogy azt kinézted magadnaknekünk és boldogok voltunk a szellemi szerzésben, teltünk a kékkel, mindenik kékével, ahogy a lobogó lepel is szelével és valóbbi lobogás volt az, mint ünnepi házakon koszlott zászlóké, ám a tenger valahogy, mint hiány, mindig velünk, életünkbe ömlött és csak éves lehettem, hogy orvos szava szólt (de biztos révületben), nem tudná-e anyám tengerre vinni testemet (részeim lakát), jó orvos volt, látott, engem látott, s bennem a tengerárt, hogy szól belőlem, kiszól a tenger vízsúlyos önértése, és értettem magam, tényleg, túl korán is, bár láthatómra mint idegenre bámultam néha, hogy mit akar itt a csenevész kalandor, és oly szokatlan volt, mint a nyers ruha, és egyszer, pár évem körül ki is szolgáltattam (akiknek), mert a közeli utcákon rolleren (vagy szót magyarítva), kétkerekű hajtányon nyargaltam meztelen, ablakok előtt könnyeden suhanva, nem figyeltem mozduló függönyre (nem tudtam, hogy akkor függöny mögül ha lesnek, nem engem) és a nap takarta testemet, rám borult a fénymeleg, ez volt az énség belseje, az én döntésem, szabadságom, felnyílt-őrzött titkom, a benti, házbeli életből kihajtva-élve. és boldogan lobogtam, mint afénytörő vászon fent, meg rég' a többi, két fa közt madzagon, ahogy lengtek-csepegtek a ruhák szennyeinket vesztve és tudtam már, mit tesz a ruha vagy inkább mit fed emberen, emberek csoportján, nélkülük mik is volnánk, mi volna a köz jelmezek nélkülében, káosz, de kétféle itt még a káosz is, istentől és embertől alkotott, és isten olykor elunja a szőrtelen állat magafeledését és idézőleg valami szörnyűt bocsát rá, kis ébredésnyit, mert aztán minden csak úgy, tovább, és ennyi. valahogy éreztem már akkor is e reményvesztőséget, ez ült bennem, belül, mintha beteg volnék, nem a testem, hanem a testem léte által, érezve szervült részeim ideiglenességét, a valakiség átmenetiségét, s nehéz volt érteni az embert, hinni a hívésében, de az én külön hiányomban 14
