Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 10. szám - Péter Márta: négyütésű szó

bentlakoztam, magahiányomban voltam, én voltam egészen (és ez megmaradt)

őrzöm bent a képet, ahogy nagyanyám a rácsos ágy, ágyam fölé hajol, és mondja, én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem, hogy valamibe kapaszkodjunk, hogy segítsen velem magának az éji világban, de istenről amúgy és később nem beszélt, talán meghalt benne rég, még jóval énelőttem. olyikor (tán hetente) jött a néma, világosas bözsi nő, szétterülte sok szoknyáját, bőfodorját, s ült a földön, ahogy mi alsókonyhánk küszöbén, ültünk hármunk csendjében, várakozás-rendjében, mert a várásban is van erő. liza is jött minden héten, barna cigányasszonyunk, az ő hangját ismertem, beszélt is, nevetett, és egyszer hozott nyakbavalót, vörösbordó gömböket, de máskorra elfonnyadtak díszeim, hát senki se mondta, hogy ez a sor, a tárgyi végzet, nem mondta, hogy nézzek csak sokáig, csipkebogyó fogyásig, hogy tekintet és múlás összeérjen, s csak álltam a múlás tételében, pedig mehetőm volt hováis. mert mi a világ.

azt már láttam, mi az utcavég, egy nagyobb utca, aztán meg a fő, és van határa

városnak is, de az ország már mi, országnak határa, hogy lehet azt átlépni, megnyitni

és lezárni, ha nincs ajtaja, nyitja, kulcsa, és ha van is, ki őrzi azt (őrizheti).

én őriztem kis kavicsom, azt dobáltam iskolába, a sánta kockájába, pontosan, hogy

(határsértő ne legyen) négyzetbe essen, aztán egy lábon ugráltam el érte, és senki se

kérte, hogy a jobb vagy bal vigyen, felviláglott már, hogy a dolgok amúgy is

természetiek, az emberi dolgok

az emberibe dobva-zuhanva, a bensőben

hatódva, csak kifelé másulnak színeket, de benti

színük egy. és egyszínű a halál is

egyszínű a temetés.

oda is jártunk, eljártunk nyugvólag, és színház volt az is, ahogy a templomi, szertartás színház (második műfaji fogalmam), láttam a halottakat, elhagyott testeket nyitott koporsókban, selymes fehérek közt múltaszalódva, összefont kezükben imakönyv, olvasó, néha zsebkendő is, élők könnyeit itatva, az ifjak vőlegénynek, menyasszonynak, mennyei arának voltak öltöz(tet)ve, az idősek sötétben sötétültek, és a temetésen ünnepi volt minden, ruha, cipő, lélek, csendes és komoly, még a fájdalom is udvariasan buggyant szemkutakból, csak amikor koporsófedelet szögeitek, vertek kalapáccsal, zajgó ütlegekkel, akkor volt bírhatatlan a levegő súlya, akkor tört, repedt minden, megrepedtek a hangok a torokban és az élő test vele omlott másvilági útiszerkezetre, nem ismertem még e cselekvés szándékát, hogy miért kell az, miért kell ily hatásos képekkel áldozni neki, de mintha határ lett volna, határvidék, amelyen túl csak halottak meg haramiák járnak, összekötve innenit és túlit, aranyat, sírba vitt értéket rabolva, láttam az elhagyott-hullott testeket (aztán de sokat még), az akkorhoz közelb nagyanyámét, kinek foga már csak a szekrényben aranyait (nem úgy, mint ruszki asszonyoké nevetésben), 289 forint 25 fillér szerepel a vételi jegyen, ennyit ért a fog hatvanötben az óra és ékszerkereskedelmi vállalatnak, és együtt ment a foggal a széles jegygyűrű (84 formt) meg két pár függő (122 forint 50 fillér) is,

15