Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 10. szám - Ćosić, Bora: Az új lakó

meneküljön az óceán hullámainak veszedelmes morajától és a sirályok fenyegető sípolásától.

A holland kolléganőm sebész férje azt mondja, soha nem tudja eldönteni, hogy tréfálok-e vagy sem, és ez őt kifejezetten zavarja. A honfitársai, ha viccelnek, azt követően szükségszerűen nevetnek, más esetekben átlagosak, vagy éppen szomorúak. Ezzel ellentétben én egy látszatra vidám, nevetséges történetet holt komoly arccal mesélek el, úgy, hogy ő valójában nem is tudja, mit gondoljon a viselkedésemről. Azzal vigasztalom, hogy majd idővel megszokja, ahogyan minden ismerősöm. Egyébiránt számomra teljességgel érthetetlen, hogy valami mikor „vidám" és mikor nem az, ezért van az, hogy nem teszek különbséget a dolgok között, amikor beszélek róluk.

Szóval ezt kérdezi tőlem a holland kolléganőm férje, az orvos, aki egyébként az utolsó kelet-németországi diktátort, Honeckert kezelte. Honeckert a szocializmus ideje alatt elkövetett atrocitások miatt állították bíróság elé, majd kiderült róla, hogy rákos, és ezt épp a holland írónő férje állapította meg. Ez a komoly orvos kérdezi most tőlem, hogy viccelődöm-e, amikor vele beszélgetek. Azt meséli, Honecker a betegágyán az egész addigi életét megbánta, melynek legfényesebb időszaka az volt, amikor vadászott. Erre azt válaszolom, hogy az én országom diktátora is szeretett szarvasra és őzre lőni, és úgy általában Keleten a diktátorok rengeteg vadat leterítettek; az embereket nem is számolva. Nyugaton az államférfiak inkább joggingolnak, sokszor két város között is, míg Keleten a hozzájuk hasonlók kimennek az erdőbe és őzekre lövöldöznek, nem törődve azzal, hogy azok az őzek milyen kedvesen néztek rájuk a lövés pillanatában. Vadászsikereik azokban az agancsokban manifesztálódnak, melyeket hűséges alattvalóik gyűjtenek össze a nagy lövöldözés után. Talán seholsincs ilyen gazdag agancsgyűjtemény, mint amilyen a hajdani és mai keleti diktátorok „udvarában" található. Meglehet, hogy ez egy vadászcivilizáció, mondom, az egész szocializmus, mely alapjában véve mára már megbukott.

Holland kolléganőm, aki meghívott minket vacsorára, az idő nagy részét sajnos asztalunktól távol kényszerül tölteni, mivel szünet nélkül hívja őt édesanyja telefonon Amszterdamból. A mama ott, Amszterdamban egy bank szomszédságában lakik. Ezt a bankot nemrégiben két dél-európai álarcos rabló fosztotta ki. A mama nagy részletességgel meséli ezt a lányának, berlini kolléganőmnek, ezért hát a kolléganőm - annak ellenére, hogy ő hívott meg bennünket erre a vacsorára - nem tud velünk vacsorázni. Tulajdonképpen ezért beszélgetünk a férjével, a keletnémet diktátor, Honecker utolsó orvosával. A holland nő a szomszéd szobában, Amszterdamban élő édesanyjával beszélget, de időközben átjön hozzánk, hogy megkérdezze, mi a neve az országomnak, ott lenn Délen, merthogy ez a két álarcos rabló szintén Délről származik. Azt felelem neki, hogy az ország, ahonnét az álarcos banditák származnak, nem egyezik meg az én országommal, de a közvetlen szomszédságában van, kissé nyugatabbra. Mindezt szinte szégyenkezve közlöm, mert lehet, hogy kolléganőm édesanyja ott, Amszterdamban ettől majd egy kicsit kiábrándul. Akárcsak a lánya, mert képtelen elmondani neki, hogy itt ül az asztalánál egyik kollégája, aki ugyanabból az országból származik, ahonnan azok az álarcos bankrablók, akik kirabolták azt a kis amszterdami bankot,

11