Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Pomogáts Béla: Magyarország megszállása: Kovács Imre könyve és ennek tanulságai
dicsőséget célozta meg, hanem a sorsot és a pályát zárta le, mindazonáltal van közösségi feladata is, az utódoknak szolgált tanulság és eligazítás gyanánt. A családnak, a barátoknak, a hitfelekezetnek. „Azért ez az írás légyen fegyver, pajzs helyén nálok — olvassuk Bethlen Miklósnál -, mellyel oltalmazzák magokat, nem engemet..." Az emlékiratokban megidézett történelem az utódokat akarta felvilágosítani, eligazítani. Ebben a szándékban a magyar memoár- és naplóirodalom legújabb korszaka is osztozott: az írók és közéleti emberek egyrészt maguk is „mentségnek" tekintették mindazt, amit papírra vetettek, tetteiket és politikai, morális döntéseiket világították meg, azt, hogy miért kellett úgy cselekedniök, ahogy cselekedtek a közép- és kelet-európai történelem elmúlt drámai időszakának fordulatok eseményei és kényszerűségei között. Jelen voltak a történelemben, vagy csak elszenvedték a történelem fordulatait, engedtek kényszerűségeinek, és ennek a történelmi jelenlétnek a körülményeire és következményeire kerestek magyarázatot. De nem a „mentség" foglalkoztatta elsősorban őket, semmiképpen sem az önigazolás, nem a múltat akarták dicsfénybe öltöztetni vagy mentegetni, Bethlen Miklóshoz hasonlóan a huszadik századi magyar memoárírók, így Kovács Imre sem hírnevüket készültek gyarapítani, inkább arra vágytak, hogy a történelmi korszak tanulságait vonják le, most már nemcsak a család, a barátok, az eklézsia számára, mint a régiek, hanem egy tágasabb közösségnek, a magyarságnak, talán Kelet- és Közép-Európa közös történelmi sorsot hordozó népeinek. A memoárirodalom jelene persze nemcsak szociológiájában és moráljában kötődik a klasszikus hagyományokhoz, hanem irodalmi formáiban is, az önéletírás szervezője a múló idő, az egymásra épülő események sorozata. Kompozíciója így azt az elvet követi, amelyet Halász Gábor Az újabb regényről című tanulmányában, szemben a 19. századi regény „koncentrikus" szerkezetével, „lineáris" rendnek nevezett. Olyan regényről, tágasabb értelemben olyan elbeszélő műről van szó, amelynek belső arányait nem a hősök cselekvése, és e cselekvések társadalmi, illetve lélektani motívumrendszerének felkutatása hozza létre, hanem az egymás után leírt események és életjelenségek időrendbe szedett sorozata. Ez a műfaj elsősorban panorámát kínál, egy korszak változatos életét és egy ember változó sorsát mutatja be, és ezért az epikus anyag megtűri, sőt megköveteli a kitérőket, a kommentárokat. Az előadást hol a személyes vallomás, hol a politikus szenvedély, hol az értekező tárgyilagosság szövi át. Voltak írók, például Kolozsvári Grandpierre Emil, akik a magyar próza természetes karakterét látják ennek a memoárirodalomnak a hagyományaiban, a „lineáris" előadásban, és abban, hogy a cselekmény zárt körét minduntalan megszakítják a dokumentatív és kommentatív elemek. Mindennek nagymértékben megfelel Kovács Imre emlékirata is, amellett, hogy igen tüzetesen és elemző módon, emellett erős kritikai érzékkel mutatta be az úgynevezett „koalíciós korszak" eseményeit: a szovjet megszálló hatalom erőszakosságát és arroganciáját, a kommunista párt Rákosi Mátyás személyéhez köthető manipulációit és a demokratikus mozgalmak (a parasztpárt, a kisgazdapárt, a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrata párt) erőtlenségét. Mindenekelőtt rámutatott azoknak a politikusoknak a tévedéseire és bűneire, akik személyes hatalmi ambícióik oltárán feláldozták saját pártjuk és a magyar demokrácia érdekeit. Természetesen a maga személyes élettörténetét: küzdelmeit, vívódásait, reményeit és csalódásait is bemutatta. Visszatekintése igen tartalmas és gazdag munka, aligha akad olyan memoár vagy történelmi feldolgozás, amely ehhez hasonló hitelességgel és elemzőkészséggel ábrázolta volna a drámai mozzanatokban bővelkedő rövid történelmi korszak (1942-1947) eseményeit, közéleti küzdelmeit és szereplőit. Az író az imént említett emlékirat-irodalom hagyományai szerint dolgozta fel anyagát, igen festői arcképekben idézi fel szereplőinek, például Horthy Miklósnak, Kállay Miklósnak, Lakatos Gézának, Tildy Zoltánnak, Nagy Ferencnek, Rákosi Mátyásnak, Szakasits Árpádnak, Kovács Bélának az alakját, igen érdekesek azok a megjegyzések is, amelyeket az ország végzetét megszabó nagyhatalmak 108
