Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Pomogáts Béla: Magyarország megszállása: Kovács Imre könyve és ennek tanulságai

meg - hangzik a terjedelmes munka előszava - 1942-től 1947-ig, jórészt személyes élmények és tapasztalatok alapján, háttérben a nagyhatalmak roppant összecsapásának és végzetes tévedéseinek felvázolásával. Az öt év a magyar történelem legtragikusabb szakasza, vereséggel és bukással, majd újrakezdéssel." Az összefoglalás célja az volt, hogy megfelelően érzékeltesse annak a történelmi átalakulásnak a jelentőségét, amelynek Kovács Imre is tudatában volt, jóllehet következményeit kritikusan szemlélte, és számos eredményét erősen vitatta. Azt azonban - ellentétben a politikai emigráció konzervatív szárnyával - ő is elismerte, hogy az 1945- ös korszakforduló új lehetőségeket nyitott meg a magyar nép előtt: „Történelmünket nagy, drámai és tragikus események gyakran megszakították, de ugyanannak a rendszernek a folyamatosságát érintetlenül hagyták. A fordulópont 1945: lezárult az a hosszú-hosszú folyamat, amit büszkén ezerévnek nevezünk és elkezdődött egy új korszak, aminek megjelölésére még nincs kellő távlatunk. Eddigi jellegében az új korszak mindannak az ellenkezője, amit az ezerév képvisel és szimbolizál, de akárhogy is lesz, akármit hoz a jövő, a fejlődés előreviszi a magyarságot, ismeretlen rendeltetése felé, nem pedig hátra, hogy megtörtén, sírva a múltjára boruljon."

Ez a könyve is tanúsítja, hogy egész munkásságát a politika iránti szenvedélyes érdeklődés hatotta át, távolból is élénk figyelemmel kísérte a magyarországi, illetve kelet-európai eseményeket, igyekezett világpolitikai összefüggésben elhelyezni megfigyeléseit, következtetéseit. Számos olyan politikai eseményről, tervezetről, megbeszélésről, vitáról adott beszámolót, amelyet, mint ezek résztvevője és tanúja, közelről ismerhetett. Emlékirata a magyar memoár-irodalom nagy hagyományait követi, ez a hagyomány a magyar elbeszélő próza igen régi és nagy hatású műfaji konstrukciója, bátran állíthatjuk a regényirodalom mellé. Ez a hagyomány (miként ez irodalomtörténeti közhely) Erdélyben keletkezett a 17-18. század viharai között. Börtönviselt államférfiak, megcsalatott gondolkodók, magányba szorult remeték számoltak be sorsukról, adták elő életük magyarázatát és „mentségét". Kemény János, a rabságba jutott fejedelem, Bethlen Miklós, a bukott diplomata, Tótfalusi Kis Miklós, a cselszövés áldozatául esett tudós nyomdász, Árva Bethlen Kata, a világtól elfordult nagyasszony és Apor Péter, a változó időkön zsörtölődő, idős államférfi vetették meg az emlékirat műfaj alapjait. E műfajnak azóta is kitüntetett szerep jutott az erdélyi magyar prózában, és ennél tágasabban a magyar nemzeti elbeszélőirodalom hagyományai között. A változó sors, a viharos történelem ugyanis mindig gondoskodott arról, hogy a számadásra készülőknek legyen miről beszélniük, és a közvélemény is várta azoknak az eligazító beszámolóit, akik személyesen vettek részt az eseményekben, esetleg alakították ezeket. A 19. és 20. században is virágzott a memoár műfaja: előbb Bölöni Farkas Sándor, Teleki Sándor, Pálffy János, Deák Farkas és Koós Ferenc, majd a két világháború között Bánffy Miklós, Ligeti Ernő, Szántó György és Kuncz Aladár írta meg a maga emlékiratát. És természetesen a szőkébb Magyarország irodalmában is igen nagy szerepet töltött be ez a tradíció, korábban Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos, Pulszky Ferenc, majd Déry Tibor, Németh László, Illyés Gyula és mások visszaemlékezéseiben, memoárjaiban.

A klasszikus erdélyi és magyarországi emlékiratnak megvannak a maga irodalomszociológiai és formatörténeti hagyományai. Általában akkor készültek ezek az emlékezések, amidőn szerzőjük már megvált attól a szereptől, amelyet korábban betöltött a társadalomban, a közélet harcaiban, formájuk ezért az utólagos számvetés, a jövőnek, a nemzeti közösségnek vagy Istennek szóló vallomás. Az emlékező mintegy végső számadásra készült, életének és cselekedeteinek „mentségét" kívánta papírra vetni. Nem azért, hogy igazolja magát a közvélemény, a világ vagy a jövendő előtt, „...én ezt nem a haszontalan hírnek, névnek viszketeges kívánságából cselekszem - írta Bethlen Miklós önéletírásának bevezető fejezetében -, mit használ énnékem, kiváltképpen holtom után, ha valaki az én életemet tudja, és ha jól szól is róla; viszont mit árt, ha nem tudja, vagy rosszul szól is róla?" Az írói munka nem a

107