Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Kriskó János: Egy művész legyen humanista: Beszélgetés Bahget Iskander fotóművésszel

- A fotóról elég sokat beszéltünk. A mérnöki karriered hogyan alakult, miután megházasodtál és Kecskemétre költöztél?- Elhelyezkedtem egy gyakornoki évre a Dunai Vasműben, de nem éreztem jól magam: óriási gépek, monstrumok voltak a gyárban, porszemnek, nullának éreztem magam közöttük. Mindig szorongásaim voltak, amikor beléptem a nagy, oroszos kapun. Folyton azt éreztem, hogy nem a helyemen vagyok, nem ezért jöttem. A diplomaszerzést követően otthagytam a Vasművet és Dunaújvárost, és munkát kerestem Kecskeméten. Mivel a szakmám a kohászat volt, átalakítási technológus voltam, kerestem olyan munkahelyet, ahol ezt használni tudom. A jelenlegi Knorr-Bremse elődje, a Szerszámgépipari Művek, a SZIM alkalmazott. Felvettek, de rosszabb feltételekkel, mint amivel a Dunai Vasműből eljöttem. Jelentős volt a bérkülönbség, de elvállaltam, csak hogy eljöhessek a Vasműből.- Szerződés nem kötött, könnyen el tudtál jönni?- Eljöttem, elkezdtem a munkámat a SZIM-ben. Nagyon tetszett. A technológiai osztályon dolgoztam, közel harminc másik mérnök társaságában, tervezőkkel együtt. Tekintélye volt az irodának. Értelmes, komoly és konkrét feladatokat kaptam. A feladatom a sorozatgyártás beindulásáig terjedt, az etalondarab jóváhagyásáig. Jól éreztem magam a munkakörömben, rövidesen nagyon sok jó barátom lett. A fotográfiát is folytattam a mérnöki munkám mellett. Szabadságérzetet adott, mindig értelmesen el tudtam foglalni magamat. Az alkotás örömét adta. Részt vettem számos helyi és országos kiállításon, és sikereim voltak. Sok pályázaton voltak ott a munkáim az ország minden részén: a fővárosban, Mezőtúron, Baján, külföldön is. Mindig készültem, kerestem az alkalmakat. Mindezt munka mellett. Senki nem fizetett nekem ezért, sőt, el kellett titkolnom, hogy mivel foglalkozom, nehogy azt gondolják, hogy a munkám rovására megy a fotózás. A kollégáim gyakran nyitogatták az íróasztalom fiókjait, keresték az újabb fotókat, és ha jött valamelyik főnök, akkor gyorsan becsukták, hogy ne derüljön ki a kedvtelésem. Újságok is gyakran érdeklődtek, hogy milyen képeim vannak. Ugyanakkor a cég is használta a fotótudásomat: az arculathoz szükséges fotókat velem készíttették, én rendeztem a kiállításokat, szinte a munkaköri leírásom része volt az öntvénytechnológusi munka mellett. Ha bárhol bemutatkozott a SZIM, természetes volt, hogy Iskander majd elkészíti a fotókat, úgyis ért hozzá. Hátrányom is származott belőle: ha a szakembereket akarták jutalmazni, akkor fotósnak számítottam, ha a kiállítások felelősét jutalmazták, akkor meg mérnöknek számítottam. Ennek ellenére szívesen foglalkoztam ezzel. Sok kiállításom volt, és nagyon jó sajtóm. Igaz, ez rám terelte a figyelmet a rendőrségnél is. Tartózkodási engedéllyel éltem az országban, időről időre jelentkeznem kellett a rendőrségen. Mindig akkor hívtak, amikor megjelent valami írás a kiállításomról, vagy arról, hogy díjat nyertem. Addig felém se néztek, szinte elfelejtettek. Nem volt kifogás velem szemben, volt munkahelyem, megfeleltem minden szabálynak, csak mindig olyankor ébredtek fel, amikor az újságok hírt adtak rólam.- Mikor döntötted el, hogy állampolgárságot kérsz? A házasságkötéskor, vagy attól függetlenül?- Soha nem gondoltam arra, hogy magyar állampolgárságot kérjek. Mindig az volt előttem, hogy visszamegyek, ha elvégeztem azt, amiért idejöttem. Nagyon sokat kérdezték tőlem, amikor kezdtem haladni a fotográfiában, amikor nívódíjakat kaptam a Magyar Fotóművész Szövetségtől, országos és nemzetközi kiállítások sikereit követően, hogy nem akarok-e magyar állampolgár lenni. Nem gondoltam erre, haza szerettem volna menni, a családomnak segíteni. Annyira készültem Szíriába, hogy még egy kisebb könyvtárat is összekészítettem, hogy vigyem magammal. Végül azonban a sors úgy irányított, és a családi életem is úgy változott, hogy 1978-ban mégis kérelmeztem a magyar állampolgár70