Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Kántor Lajos: Lászlóffy Aladárral, az ötvenes években

Kardcsörgés, robot túllármázta.

Csóknál - mint szélben - még ide hallatszott.

Egy korszak, utódom már sajnál, s a KÖNYVBE majd fest rólam, rólunk egy füleden arcot.

Hát ne legyen itt füleden ez az arc - mondom már én, 2012-ben. (Zárójelben: a „füleden arc" akár utalás is lehet arra a diktatúrabeli őrületre, hogy a Vezér, azaz Nicolae Ceausescu előírt fényképét a lapokban nem volt szabad más - füleden? füles? - változatban közölni.)

Legbelsőbb titkos lőterek

„Lelkünk lőterének tankroncsairól pedig csak akkor érdemes leltárt felvenni, filmet készíteni, interjút kérni, ha oda soha semmilyen november negyediké után be nem vonultak többé." A Legbelsőbb titkos lőterek címmel megjelent '56-os visszanézés utolsó mondata ez (az idézett „Damaszkuszi út" jelzetű Korunk-számban). Lászlóffy Aladárt már nem fenyegeti semmilyen november negyediké, meg lehet próbálni tehát filmet készíteni erről, ezekről az évekről, gátlások nélkül. Ez annál is könnyebb, hogy ő maga adott hozzá segítséget.

Két - egész pontosan három - szinten, különböző helyeken zajló eseményeket kell sorra vennünk, hogy valósan próbáljuk látni, mit hozott Lászlóffy életében 1956. Az egyetemi ifjúság úgymond szervezeti munkáját (ugyanúgy, mint a középiskolásokét) az Ifjúmunkás Szövetség irányította, ám Sztálin halála (1953. március) és különösen a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa (1956. február) után ennek már nincs igazán súlya, néhány hónap múltán pedig országosan szerveződni kezd a Diákszövetség, amelyben (eleinte) politikamentesen a kulturális, tudományos és szociális tevékenységre helyeződik a hangsúly. Én a Bolyai Diákszövetség titkáraként veszek részt a Történelem-Filológia Kar választói közgyűlésén (ha jól emlékszem, 1956. október 24-én), és javasolom a kari vezetőségbe Lászlóffy Aladárt - aki még nem érkezett haza Budapestről, családi látogatásról.

Hozzánk a magyarországi hírek főként rádión keresztül érkeznek (noha megkapom még, postán, az Irodalmi Újság emlékezetes november 2-i számát, benne az Illyés-verssel, az Egy mondat a zsarnokságról nemzedékeket elgondolkodtató forradalmi lendületével, illetve Tamási Lajos verses tudósításával: Piros a vér a pesti utcán). A Bolyai diáksága forrásba jön. A folytatást nem részletezem, sokan írták le a történéseket, a házsongárdi gyertyagyújtással, a kitűzött gyászszalagokkal, a nemsokára elkezdődő letartóztatásokkal - a párt- és belügyi szervek ijedtségével, a folyamatos megtorlásokkal. (Kollégánkat, barátunkat, Páskándi Gézát hat év börtönre ítélik.) Ebbe a sorba tartozik Szilágyi Domokos története - a Szekuritáte-vonatkozások újabban kerültek napvilágra -, így az 1956. november 16-án Kolozsvárról haza, szüleinek és testvéreinek küldött beszámoló. Sokadszor is idézni kell a levélből: „Az utóbbi két hétben fólfordult az egész Bolyai, a magyarországi események hatására. Persze, velünk minden nap gyűléseznek, hogy csillapítsuk a népet. Mélyen tisztelt felsőbb szerveink ugyanis szörnyen begazoltak, hogy nehogy kivonuljon a kolozsvári diákság tüntetni, úgy szép békésen; s ezért igyekeztek a Babefi és a Bolyait (a román és a magyar egyetemet) összeugrasztani. Nálunk beadták, hogy a Babe§ Nagyromániáért akar tüntetni, a Bábelen meg azt, hogy mi Erdélyt akarjuk vissza, s így aztán sikerült valahogy megakadályozniuk. Viszont a temesvári román diákok (műegyetemi hallgatók) rokonszenvtüntetést rendeztek a magyar forradalommal. Marosvásárhelyen az orvosin is »forr a világ bús tengere, ó, magyar«. Testi épségünk nincsen veszélyben, mert Szászfenesről behozták a katonaságot, és géppisztolyos járőrök cirkálnak estétől reggelig minden diákotthon és egyetemi épület körül. Máskülönben a temetőben is több volt halottak napján a hekus, mint a gyászoló."

91