Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Tornai József: Hernyók az akácfán

lehetetlen is. Hivatkozási alapnak vagy az ellenséges érdekű mozgalomnak a leleplezésére persze megfelel. író, te vagy az abszolút bűnös! Nincs, aki e machi- avellizmus fölött állhatna, legföljebb becsaphatja magát és másokat valamilyen magasabb rendű eszmére, célra, szentségre hivatkozva. Elismerem: ami szerintem a magyarságot szolgálja, igaz, ami nem, az tőből hamis. így aztán ki-ki állás- foglalása szerint - a tökéletes abszurd szerelmében él, cselekszik, ír, beszél.

X- X- *

Az ember létezésének értelmezésében a fordulat a XX. században következett be, amikor kiderült, hogy a történelemnek se megoldása, se világi-politikai célja nincs. A kommunizmus volt az utolsó filozófia, amely még olyan határozottan meg tudta jelölni, merre halad az ember, mint korábban a jahvizmus, brahmaniz- mus, a manicheizmus, mohamedánizmus vagy a kereszténység. A buddhizmus még vallásos torzulásában sem vállalkozott efféle történelemértelmezésre.

Mára végleg befellegzett bármiféle teleológiai fölfogásnak. Ilyenformán hol áll fajunk a közömbös csillagok, galaktikák, a sok száz milliárd világegyetem közepette? Ha erre a kérdésre nincs kellő válaszunk, akkor világos, hogy megismerő képességünk puszta fényűzés, hiszen csak bizonytalanságot teremt, célba érést nem.

X- X- XTalán már leírtam, most mégis hangsúlyozom, az ember akkor is a kozmosz része, amikor megszületik, fölnő, megöregszik, meghal. A különbség annyi, hogy állapotától függően más és más ontológiai kategóriába kerül.

X- X- XVan egy eléggé elfogadott koncepció az irodalomban, a prózában és a költészetben is, az, hogy a szerzők eszményi lények, írhatnak kritikát másokról, társadalomról, királyokról, zsarnokokról, csalókról és bűnösökről.

Ok sérthetetlenek.

Nehéz elképzelni, hogy Csokonai, Berzsenyi, Arany, Vajda, Petőfi és más kisebb költő valamilyen csúf hibáját, bűnét, erkölcsi bukását bevallja vagy elbeszélést, regényt, önéletrajzot, naplót, verset írjon róla. Azt várja tőlük mindenki, hogy hibátlanok, tévedhetetlenek, etikusak, igazságosak legyenek. A legtöbb külföldi és hazai író meg is felel ennek a kívánalomnak. Az olvasók általában meg is vannak győződve arról, hogy Jókai, Balzac, Tolsztoj, Móricz, Krúdy, Szabó Dezső, Németh László makulátlan ember és jellem.

Bármennyire természetes ez, az évek során egyre inkább azokat kezdtem szeretni (nem többre értékelni!), akik hajlandók voltak beismerni, megírni, leleplezni vétkeiket, hibáikat, esendőségüket, esetleg gonoszságukat. Kevesen vannak, mégis nagy személyiségek tartoznak közéjük, olyanok, mint Villon, Rousseau, Baudelaire, Dosztojevszkij, Rimbaud, Balassi, Ady, József Attila. Ok nem engedelmeskedtek annak a fikciónak, melyet elvárnak tőlük. Ok a rendellenesek, a stigmatizáltak, az őszinték, pedig tudják, hogy a nyíltság nem oldja föl őket az ítélet alól. Ráadásul nemcsak azok deviánsak, akik magukat föltárják: azok is,

73