Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 7-8. szám - Pintér Lajos: Fehér zsebkendő
dramaturgjának a fia. Szirmai Ottót 1956 után koholt vádak alapján halálra ítélték, a felmutatott zsebkendő volt az egyetlen emlék, ami az apjától megmaradt, és az, hogy „ezek mindenre képesek" még a frissen élő emlékre vonatkozott. Tehát az aláírásgyűjtés legemberibb, legmeghatóbb mozzanata épp Péternek ez a gesztusa, aki nem írta alá. Ahogy a rendszerváltás jött, és ahogy az '56-os eseményeket fölfejtették, a Szirmai Ottó-ügy igen nagy visszhangot kapott. Na most, volt még egy harmadik mozzanat, amiről beszélek. 1989-ben volt a rendszer- váltás, és előtte, 1988-ban volt pártértekezlet, előtte négy évvel meg 1984-ben, ha jól számoltam, nem tudom pontosan. A pártértekezletek, ugye, úgy voltak, hogy előtte mindig voltak talán városi, megyei, tehát fölfelé épülő pártértekezletek. Én pártonkívüli vagyok, ezt előrebocsátom, ma is, akkor is. És a '84-es megyei pártértekezletre fölkértek engem, hogy mint pártonkívüli szóljak hozzá. Ha jól emlékszem, Katanics Sándor, aki akkor volt a megyei pártbizottság titkára, ő jött át hozzám a Forrásba és kért föl erre, és én egy kis gondolkodási idő után elvállaltam, hogy úgy mint pártonkívüli elmegyek a megyei pártértekezletre és hozzászólok. Azt, hogy nem vagyok párttag és ebben a munkában nem kívánok részt venni, azt kétféleképpen fejeztem ki. Egyrészt csak arra az időre mentem el, amikor fölszólaltam. Megkérdeztem, hogy mikor kapok időt, bementem, fölszólaltam és eljöttem. Másrészt pedig nem kötöttem nyakkendőt. Fehér ingben voltam, öltönyben, de nem kötöttem nyakkendőt. Hallottam a morajlást, hogy zúg a tömeg, ugye nem voltam én rosszul öltözve, de általában nem szeretem a feszes öltözést, különben sem vagyok nyakkendős. És gondoltam, nem kötök nyakkendőt, és fehér inggel tiszteltem meg ezt az értekezletet. A következő miatt vállaltam el a fölkérést: hogy méltassam azt a kulturális intézményrendszert, ami a megyében van, a kerámia, a tűzzománc, a Forrás, a film, a színház satöbbi. Tehát azt az óriási és nagyon jelentős kulturális szellemi műhelyrendszert, ami a megyében akkor már megvolt, hogy ennek a szerepére figyelmeztessek, ennek a megőrzésére, fontosságára figyelmeztessek, és ezt hangsúlyozzam. A beszédem ebből is állt, különben a Forrásban egy-két hónapon belül megjelent, ma is megtalálható.10 Tehát minden kulturális műhelyt sorra vettem, és a kulturális műhelyek létének és struktúrájának fontosságát hangsúlyoztam. A művelődési központban volt ez az értekezlet, ahogy kijöttem, mentem a ruhatárhoz, amikor a lépcsőn szaladó lépteket hallottam. Gajdócsi István kijött a tanácskozásról, utánam szaladt, és ott, a ruhatárban nagyon melegen megköszönte a fölszólalásomat. Ez azért érdekes, mert szinte ez volt az egyetlenegy személyes találkozásom Gajdócsival. Valószínűleg ez az intézményrendszer miatt lehetett, hogy őt esetleg szorongatták, vagy lehet, hogy volt olyan balos szektás irányzat, ami éppen ezt az intézményrendszert rosszallóba. Tehát valahogy, a Gajdócsi szempontjából én nagyon szerencsésen szóltam egyrészt, másrészt pedig ezek szerint ez az intézményrendszer Gajdócsinak is szívügye volt, máskülönben nem szaladt volna utánam a lépcsőn, hogy szinte megöleljen, és megköszönje a felszólalásomat. Emlékszem, hogy fájhatott a lába, mert nem is utánam szaladt, hanem gyors járással, bicegősen utánam jött a lépcsőn, mintha húzta volna az egyik lábát, ez csak még emberibbé teszi ezt az emlékezetet. Nagyon sajnálom, hogy ezt a nagyon nagy formátumú reformpolitikust közelebbről nem ismertem.- Azóta eltelt majdnem harminc év, most hogyan látod ugyanazokat az intézményeket?- Ma sem tudok mást mondani, ma is ennek a kulturális intézményrendszernek az óriási értékét és a meglétének, megmaradásának óriási fontosságát látom, és ezt szeretném hangsúlyozni. 10 Pintér Lajos: Művészeti műhelyeinkről, Forrás 1985/4. 94.1. 155
