Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 7-8. szám - Loránd Klára: Itt a háziasszony nem mondta, hogy "muszáj a cipőt levetni, uraim, ha belépnek?"
a művésztelepre érkezők és a városi művészek között. Bekukkantottak, elbeszélgettek. Aki Kecskemétre látogatott, az igencsak megfordult a műterem, az alakuló Bozsó Gyűjtemény falai között.- Ez pontosan mikor is volt? — Tulajdonképpen én a hatvanas évek végén ismertem meg, akkor már egy kiforrott művésztársaság járt ide. Kajári Gyulára1 emlékszem, jellegzetes figura volt. Idejárt Hernádi Gyula, aki művészetszerető, írogató ember volt, ő a megyei bíróságnak vagy városi bíróságnak volt az elnöke. Hozta a jogászbarátait, az ismerősök az ismerőseiket. Olyan hely volt ez, ahol egy pohár bor mellett hosszasan el tudtak beszélgetni, anekdo- tázni, mint a régi művészkávéházak kvaterkázó asztaltársaságai. Molnár János, a gyűjtő mindig betért, ha valamelyikük egy szép néprajzi tárgyra lelt, ha erdélyi útjáról számolt be. Az akkori fiatalok közül Pálfy Gusztáv, Bodri Ferenc1 2 kopogtatott be gyakran. A hetvenes években kezdődik el a vidéki művésztáborok szervezése. Művészbarátságok születtek, átjárás keletkezett a különböző csoportok között, bomladoztak a falak, különböző utak indultak. — Tehát nem múzeumba, hanem szinte egy magánháztartásba jártak.- Igen, csak, mondjuk ez egy nyitottabb hely volt, mert itt a háziasszony nem mondta, hogy „muszáj a cipőt levetni, uraim, ha belépnek", hanem ahogyan egy műterembe betoppan egy társaság, ott mindenkit elkap a szabadság érzése. Ezt szoktam a mai napig megfigyelni, a gyűjtemény berendezésével az embereket arra az incselkedésre csábítjuk, hogy milyen jó lenne a műtárgyakhoz érni, megsimogatni. Később sem a zárt vitrinek szigorúságával rendezte be, a gyűjteményét Bozsó János. Mindig úgy érezték, hogy egy művésznek a műtermébe lépnek be, bármekkorára is nőtt a gyűjtemény. Van, aki oázisnak mondja, van, aki kikapcsolódásnak. Abban is érzem a Bozsó Gyűjteménynek a sikerét, hogy a látogatókat megfogja a sajátságos, egyéni hangulat, szeretnek idejárni, sőt visszatérni. Bozsó Jánosnak az volt az érdeme, több más mellett, hogy az emberekkel szinte észrevétlenül megszerettette a művészetet, mindig vissza tudta csábítani ide őket egy jó szóra, egy beszélgetésre, egy képnézegetésre. A festőkollégákat is mindig rabul ejtette a természet iránti rajongása. Átélték mellette, hogy mennyi emberi hangulatot, sorsot képes egy természeti jelenség is elmondani.- Tehát elsősorban a személyisége vonzotta ide az embereket? — Igen, úgy gondolom, hogy a személyisége volt a mágnes. Szeretnénk is az egykori műteremből kibontakozó gyűjtemény nyitottságát őrizni a programokban, az eseményekben, nem akarjuk elfelejteni, hogy itt minden egy magángyűjteményből fakadt. Amikor muzeológiával kezdtem foglalkozni, csak suttogva beszélhettünk arról, hogy vannak magángyűjtemények. Az akkori város- és megyevezetés elévülhetetlen érdemének érzem, hogy melléállt egy szokatlan kezdeményezésnek. Most viszont szinte változásban van minden. Óvnunk kell, amink van. Fölbomlanak, megszűnnek gyűjtemények, az örökösök könnyedén megválnak a magángyűjteményektől. Abban az időben olyan szigorúság volt, hogy csak egy bizonyos úton lehetett menni. Csodálom, hogyan szület1 Kajári Gyula (1926-1995) grafikus, festőművész, az 1960-as években sokat dolgozott a kecskeméti művésztelepen. 2 Bodri Ferenc (1943) kecskeméti származású festő, grafikus. Tanulmányai befejezése óta Kecskeméten él és dolgozik. 84
