Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 7-8. szám - Loránd Klára: Itt a háziasszony nem mondta, hogy "muszáj a cipőt levetni, uraim, ha belépnek?"

hetett ennyi műhely Kecskeméten, hogyan foganhatott meg itt a múzeumalapítás gondolata. Nemhogy magángyűjtemény nem válhatott nyitottá, hanem szinte illetlen volt kimondani, hogy emberek gyűjtenek. Ez egy csoda, ami létrejött. Tény, hogy valamiféle értelmiségi dac is bujkált a „tarisznyás, hosszú hajúnak" titulált nemzedék gondolataiban a néprajzi tárgyak városi lakásba költöztetésével, táncházba járásával. Sajnos a gyűjtés szenvedélyét ma sok esetben a gazdasági befektetés váltotta fel.- Ilyen környezetben hogyan jöhetett létre a gyűjtemény az 1970-es évek közepén?- Sokat gondolkoztam, hogyan formálódott. Ez azért más, mint amikor egy intézményt alapítottak. Itt egy műterem, egy magángyűjtemény éveken, évtizedeken át megnyitva a kapuit, szervesen beépült a város kulturális életébe. Több más gyűjtemény, művészeti műhely is megalakult Kecskeméten. Ennek okán sokat töprengek, ez egy kulturális honfoglalás lehetett itt a városban. Vajon itt volt egy olyan légkör, hogy ez megtörténhetett? Azért jöttek ide ezek a művészek, mondjuk Probstner János Hódmezővásárhelyről, vagy a Forrás azért itt foganhatott meg, mert ide hívták őket vagy ők érezték meg, hogy itt van a lehetőség. Ezt a többi szereplő tudja tán megfejteni. Bozsó János tősgyökeres kecskeméti volt és lassan építkezett, tehát nem egy hivatalos intézmény megalapításával került be a város művészeti életébe. Itt az a válasz, hogy volt egy gyűjtő, aki nyughatatlan volt, és azt mondta, hogy nyitok a közösség felé, nem engedem veszendőbe menni elődeink kultúráját. Sokan nem is értették. Lehet, hogy szerencsére. Amikor az 1960-as években egy hivatalos irat keletkezett arról, hogy a gyűjtemény megnyílna, akkor egy minisztériumi tisztviselő leírta: meg kellene piszkálni, egyáltalán hogyan lehet valakinek magángyűjteménye. Ezzel tudom a legjobban illusztrálni általánosságban a kort és a gondolkodást. Bozsó János először néprajzi tárgyakat gyűjtött, mert paraszti sorban nőtt föl. A gyerekkora, az élete innen fakadt, a tanyai világból. Magát a várost is a tanyai kultúra övezte és járta át. Gyerekkorában cselédgyerek volt, apátlanul, kis disznópásztorként hányódott.- Hogyan tudott a gyűjtemény fejlődni, gyarapodni?- A gyűjtés korai szakaszában a zsibpiacra öreg nénikék vitték ki a tárgyakat, ez abban az időben általános szokás volt. De emellett a különleges, rangos néprajzi tárgyaknak kialakult a gyűjtőköre. Akik nem mennyiséget gyűjtöttek, vagy nem külföldi kereskedőkel seftelgettek, azok elkezdték egymást ismeretségét keresni, és a szép, ritka tárgyaknak már csereértéke volt. Ha valakinek jó szeme volt és szorgalmasan kijárt a piacra, az egy-egy különlegességet találhatott. Ma már ilyen nincs. János kiment falura, tanyára, böngészte a padlásokat. Fáradhatatlanul űzte a tárgyakat, őt pedig űzte a vágy, hogy mentsen, őrizzen. Rengeteg áldozatot hozott. Hihetetlen érzéke volt, ami valószínűleg a művészi vénájából fakadt. Tudatosan utána is olvasgatott, bújta a gyűjteményeket, a múzeumokat, nemcsak érzőjévé, szakértőjévé is vált a tárgyaknak. A magyar néprajzi tárgyak gyűjtésének volt egy olyanfajta összetartó ereje, amit ma már csak a táncházmozgalomban látok. Ha beléptél az 1960-as években egy gondolkodó vidéki tanárembernek, egy falusi értelmiséginek az otthonába, akkor kiemelt helye és szerepe volt egy szép cserépedénynek, egy rokkának, egy ládának. Ez a gondolat nincs jelen a mai lakberendezésben, ezt az erős kapcsolatot nem látom ma a hétköznapjainkban. Kialakult egy összetartó réteg, aki ezt a tárgykultúrát nagyon tudatosan az élete részének tekintette. Ok mentek nyáron Erdélybe, a barátoknak vittek gyógyszert, cukrot, kinek mire volt szüksége, és bizony gyakran tárgyakkal tértek vissza, és azt óvva, jelképként őrizték. A gyűjtemény kezdett kiteljesedni. János egyre több műtárgyat vásárolt meg, elkez85