Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Oláh - Gál Róbert: Bolyai János képzeletbeli számvetése életéről, hiteles feljegyzések alapján
Atyám, hogy neki milyen sok idejébe és fáradságába telt, amíg ezt a kicsi művecs- két beszerezte. Újból végigolvastam és levezettem Lobacsevszkij számításait. És rájöttem, hogy orosz honfitársamnak valóban egy létező matematikusnak kell lennie. O nem tesz mást, mint a gömbi trigonometriát alkalmazza az imaginárius sugarú gömbre, és nagy eleganciával kapja vissza a Tér Tudományának abszolút geometriai képleteit és tételeit. Valóban mesteri fogás. Ki gondolta volna, hogy orosz honban ilyen kiváló matematikusok születnek? Szóval ez kötötte le az én 1848-as mindennapjaimat, és keveset törődtem a forrongás eseményeivel. Persze, aztán engem is sok minden megérintett, főleg akkor, amikor elszállásoltak kicsi lakásomba 11 otromba székely katonát. Sőt még strázsamesternek is ki akartak rendelni a város határába. Ezen aztán szörnyen felháborodtam. Elvégre nem azért nyugdíjaztak le, hogy strázsamester legyek. Sok beadványt írtam a helyi parancsnoknak, de Kossuth kormányzónak is. Egy újságban arra is felszólíttattam, hogy menjek a Hadügyminisztériumba. Dósa Dániel marosvásárhelyi ismerősöm írta le ezeket az Ellenzék nevű újságban. Aztán Dobolyi Sándor barátom is írt egy felszólító levelet, hogyha kedvem volna visszatérni most már a magyar seregbe, akkor ők szívesen segédkeznek nekem. Nem volt kedvem, és nem is nagyon hittem a forradalom győzelmében. Látván a sok fejetlenséget, a hadi dolgokhoz nem értő elöljárók parancsolgatásait, a máról holnapra felemelkedett katonai parancsnokokat, olvasván a költők és írók minden alapot nélkülöző okoskodásait, éreztem, hogy ebből jó nem származhat. Én, aki ismertem a hadsereg szigorú rendjét és erejét, tudtam, hogy a forradalmat le fogják verni, ha kell, szövetséges erővel is. Az eszme szép, a magot először el kellett volna vetni, meg kellett volna várni a szárba szökést és a megérést, és csak utána jöhet az aratás. De itt jóformán meg sem történt a mag elszórása, azonnal aratni akartak. Nem véletlenül lázadt fel az oláhság ellenünk, és a szászok is mind ellenünk fordultak. Ez nagyon elgondolkoztató volt. Ebből semmi jó sem származhatott. Ahogy hallottam, 48-ban Domáldon is véres események történtek. És nem harcok voltak, hanem csak lázítások, gyilkolások, lincselések. Az oláhok a magyar földesurak torkának ugrottak. Ott el sem tudtak menekülni. Bolyában legalább a magyar urak elmenekültek, de így is kifosztották a bolyai birtokunkat. Egy képzett hadmérnöknek nem volt keresnivalója ilyen szedett-vedett társaságban. 1849. május 19-én, miután már itt magyar világ lett, elmentem Péterfi István református paphoz és megkérdeztem, hogy összead-e Orbán Rozival, akitől immár három gyerekem is van. A tiszteletes az mondta, vigyek két tanút és akkor összead. Megkértem Bélteki doktort, aki az idő tájt gyógyítgatott, és orgonakészítő Szabó Jánost, a szomszédomat, tiszteljenek meg azzal, hogy eljönnek tanúnak a Vártemplomba. Ez szerényen meg is történt. Mikor azonban visszaállt a császár birodalma, házasságomat nem ismerte el a General Commando, és a nyugdíjamat is elveszíthettem volna, ha sokat akadé- koskodok. Nem tettem, Rozival úgyis nagyon megromlott a kapcsolatunk, így 1852-ben elhatároztam, hogy különköltözöm. Már nem bírtam a sok zsörtölődé- sét, állandó szekírozásait, veszekedéseit. Alig volt csendes napom mellette, nem hagyott gondolkodni. Ráadásul nem is főzött nekem, nem is mosott, szolgálót kellett fogadjunk. így megegyeztünk Rozival, hogy adok neki 400 rénes forintot, 62
