Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 7-8. szám - Gila János: "Parasztvárosból kultúrváros"
- Szegeden. Kórossy Artúr alosztályvezetőhöz nyertem beosztást, a művelődési otthonok ügyét intéztem. Be kellett vonulnom hároméves katonai szolgálatra, teljesítettem, leszerelés után visszakerültem az osztályra. Munka mellett tanultam, oklevelet szereztem biológiaföldrajz szakon a tanárképző főiskolán, utána népművelés szakot végeztem az egyetemen.- Pesten?- Pesten. Poszler György előtt államvizsgáztam esztétikából. A lényeg az, hogy később is sokféle tanfolyamon és egyéb kiegészítő képzéseken vettem részt, egészen a nyugdíjba vonulásomig tanultam. Nekem nagyon sok ember tett jó szolgálatot az életem alakításához, szinte föl sem sorolhatók. A családomon túl ismeretlenek, ismerősök, kérve és kéretlenül, beavatkozva az életembe, olyan segítséget adtak, hogy a legmélyebb pontról is ki tudtak emelni. Néhány embert mondok csak, Kórossy Artúr, Madarász László, Gajdócsi István. A minisztériumban is voltak segítőim, Kormos Sándor, Bíró Vera nevét említem és Takács Kálmánt. O aztán később már az OKT, az Országos Közművelődési Tanács titkára vagy elnöke lett, nem tudom pontosan. A sors nemcsak hogy kegyes volt hozzám, hogy a pályámat végig tudtam futni, hanem azt is megadta nekem, hogy azoknak az embereknek, akik engem bántottak, szomorú sorsukat láthattam. Neveket természetesen nem mondok.- A tüskék eltűntek belőled? Megbocsátottál nekik?- Persze. Jánoskám, ez a mostani az ötödik könyvem, az iskolán kívüli művelődés történetéről szól. Egy szó, egy hang nincs benne azoknak a viselkedéséről, akik velem a pályám során nem voltak tisztességesek.- Nem akarok én ebben a történetben vájkálni, de azért mégis érdekelne, hogy ezek szakmai betartások voltak, vagy egyszerűen csak emberi rosszindulat? A pályádon akadályoztak, vagy egyéb módon törtek borsot az orrod alá?- Igen, mindennek a hátterében az emberi irigység munkált.- A pozíciódat irigyelték?- Kizárólag ezzel függött össze.- Nagy pénzekről döntöttél?- Hatalmas pénzek fölött rendelkeztem. Bár soha nem jelentkeztem az általam betöltött pozíciókra. Elmondok egy esetet. 1962-ben Madarász László behívott az irodájába.- O akkor a megyei tanács elnöke volt?- Elnökhelyettes volt, kulturális ügyeket intéző elnökhelyettes. Azt mondta nekem, hogy Jakucs Gábor elhagyta a népművelési csoportot, kiment tanítani. Holnap a vezetői ülésen engem javasol a csoportvezetői székbe, mit szólok hozzá? Hű, mondom, ez nagy meglepetés és nagyon nagy megtiszteltetés. De mondom, Madarász elvtárs, én most főelőadó vagyok, nekem ez a pozíció nagyon tetszik. Önálló vagyok szakmai szempontból, és végtelenül tetszik a munkakör, ami rám van bízva. Mozi, művelődési otthon, továbbképzés. És van még egy dolog, államvizsga előtt állok, sőt tanulni szeretnék tovább, ezért én szívesebben maradnék a mostani pozíciómban. Nem sokat teketóriázott, azt mondta: ha most nemet mondasz, soha, de soha a büdös életben nem lesz belőled csoportvezető. Egy óra múlva gyere vissza, gondolkodj, és add meg nekem a végleges választ. Beszéltem a feleségemmel, egy óra múlva visszamentem és igent mondtam. Napra pontosan tizenkét évig voltam csoportvezető. Nem untam én meg a csoportvezetőséget akkor sem, de már akkor huszonnégy éve dolgoztam a közigazgatásban, és ennyi idő után már fölmerül az emberben, hogy mi lesz holnap, egy év múlva, tíz év múlva? 42
