Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Hazulról - haza
hallatán - mi ugyan nem ütöttük nagy dobra, vajon kitől tudhatták meg? - hívtak volna aztán az akkor járási székhelyként rangoskodó Dabasra is, mi azonban, némi latolgatás után, Kecskeméten kötöttünk ki. Nem bántuk meg azóta sem.- Milyen célból, milyen kilátásokkal hívta Önöket Heltai Nándor?- Okkal feltételezem, hogy Kecskemétre telepítésünkkel Nándor jót akart tenni velünk is, meg a várossal is. Megírtam neki: a szíves hívást köszönettel elfogadjuk, de valahol laknunk kell, s valamiből meg kell élnünk. Rendben van, biztatott, természetesen ott is taníthatok majd, s ha jónak látom, igyekszik úgy intézni, hogy külterületi iskolába kerüljek (ha jól emlékszem, Szarkást hozta szóba) az ott tanító pedagógusokat megillető bérpótlék végett. A lakás miatt ne aggódjunk, előbb-utóbb meglesz az is. Szarkás helyett végül is a jelenleg Petőfi Sándor nevét viselő 1. sz. Általános Iskolába - népszerű nevén a sárga iskolába — irányítottak. (Budai u. 5-7., a piac mellett - a csarnok akkor még legfeljebb tervekben létezett.) Az igazgatónő, dr. Molnár Frigyesné (az ifjabb kollégák-kolleginák számára igazgató néni, a nála idősebb tanár- és tanítónőknek csak Etelka) megtudván, hogy valami „rovott múltú" költőféle készül a városban megtelepedni, odahelyeztetett az általa vezetett iskolába. Megtehette ellenvetés nélkül: férje volt a megyei első titkár. Eleinte furcsállot- tam a dolgot (ámbár az efféle akkortájt bőven belefért, sőt néha még manapság is belefér a hazai demokráciába), ám hamarosan rá kellett eszmélnem: jobban jártam, hogy hozzá kerültem. Egyfelől: miután beült egy-két órámra s figyelmesen végighallgatta, attól fogva nem zaklatott, nem akadékoskodott többé a hivatalos tantervi követelmények maradéktalan teljesítésével. Hogy ez mire volt jó? Például arra, hogy egy idő múlva szemrebbenés nélkül kihagytam az irodalmi tananyagból az úgynevezett munkásmozgalmi pártköltészet valamely féldilettáns versfaragóját, vagy a szocialista-realista próza nagy hazudósát, Illés Bélát, s helyettük, mondjuk, Sinka Istvánról, Nagy Lászlóról beszéltem, az ő verseiket olvastam fel a gyerekeknek. Másfelől viszont a lakásgondjaink sem oldódtak volna meg egyhamar az ő segítsége nélkül. Első heteink alatt hol erre, hol arra húztuk meg magunkat. Hatodik esztendős Julcsika lányunkkal, s már-már mindenórás feleségemmel laktunk vagy egy hétig a régi zeneiskola egyik tantermében, az Erkel utcában. (Akkor volt először a szobánkban egy zongora, a nagy fekete hangszer melletti deszkadobogóra helyezett kis villanyfőzőlapon főztük a lecsót, s folyton ránk nyitogatták az ajtót, azt tudakolván, mikor jöhetnek már órára.) Utána lakhattunk néhány napig a színészházban is. Váltig csodálkoztam, milyen aprócska szobák vannak ott, épp hogy befért egyetlen dívány (mi meg ketten, vagyis hát két és felen azon fértünk el alig), ám utóbb felvilágosítottak: valaha, még a boldog békeidőkben bordélyház - magyarán kupleráj - működött abban az épületben, azért szántak olyan szűkre szabott rekeszeket a vendégek számára.- Ez a színházzal szemközti épület?- Nem: a Táncsics utcában van, annak a Nagykőrösi utca felőli végén.- Ami a hajléktalanszálló volt.- Az, az, igen. Lényegében - már ami bennünket illet - épp akkor is afféle szerepet töltött be. Csakhogy hamarosan onnét is kitelt az időnk: elkezdődött a színházi évad. A kilátásba helyezett lakás sehogy sem akart kézzelfogható közelségbe kerülni. Mást nem tehetvén, úgy döntöttünk, hogy a feleségem visszautazik a kislánnyal Pusztavacsra, az elhagyott, de egyelőre még új lakó nélküli szoba-konyhába, s ott kitart addig, ameddig bírja. Én meg hozzálátok a tanításhoz, merthogy időközben a tanév is elkezdődött. Csak hát hol húzhatnék egy tetőt a fejem fölé? Volt egy kedves barátunk - szegény, ő is meghalt már jó ideje -, azonos nevű az azóta úgyszintén elhunyt jeles íróval, Hernádi Gyulával, 10
