Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZABÓ ZOLTÁN - Olyan típusú író vagyok, akinek sokáig kell élnie : Forgách Andrással beszélget Ménesi Gábor

nyúlt, és nagyon hatásos volt, amikor felolvastuk a szöveget. Van tehát bizonyos hitelem, amit még nem éltem fel, és remélem, hogy egészen a premierig kitart.- Ha jól számolom, most a negyedik rendezésednek lehetünk tanúi, hiszen A Schroffenstein családof követően Zalaegerszegen megcsináltad a Pincérek és színésznők című darabodat, majd Sopronban 2003-ban az Aranysárkányt állítottad színpadra. Hogyan látod, beszélhetünk-e már rólad úgy, mint rendezőről, vagy inkább azt mondanád, továbbra is író vagy, aki időnként rendez is?- Egyértelműen az utóbbi igaz rám. Jelenleg azt a tudásomat használom rendezőként, ami korábbi munkáim közben halmozódott fel, de ma már talán hatásosabban adom elő a rendezőt. A legtöbb rendezőnek elég hamar kirajzolódik, vagy inkább átüt munkáin a vízjele, ami mindenki más munkáitól megkülönbözteti. Nem tudom, hogy nekem van-e vízjelem - sőt, tudom, hogy nincs -, mégis úgy érzem, ha sokat foglalkoznék rendezéssel, ez a vízjel előbb-utóbb létrejönne. Sok rendezőt figyelhettem munka közben, így tudom, hogy mindenkinek megvannak a maga Achilles-ínjai, s valamennyi rendező a problémáiból és fogyatékosságaiból csinál magának vízjelet. Ettől nem kellene félnem, attól már inkább tartok, hogy rendezés közben eltávolodom az én elsődleges feladatomtól, az írástól, ráadásul a magányos, szerzetesi alkotómunkát nehéz összeegyeztetni a színházi létezéssel. A színházban sok emberrel kell egy húron pendülni, vagy legalábbis úgy tenned, mintha egy húron pendülnél velük. Ez sokszor terhes számomra.- Közel húsz év telt el első rendezésed óta. Mennyit értél ez idő alatt, milyen tekintetben változott rendezői felfogásod, színpadi látásmódod és a színészekkel való bánásmódod?- Leginkább abban, hogy ma már a végéről látom a feladatot. Amikor A Schroffenstein családot rendeztem, az első próbán arra jöttem rá, hogy fogalmam sincs, egyáltalán miért jön be a színész a színpadra. Magyarországon a próbafolyamat általában hat-nyolc hétig tart, és egy profi rendező pontosan tudja, mikor mit kell tennie, minden fázis más típusú készenlétet, intenzitást igényel. Akkor ezzel sem voltam tisztában, mindent rögtön az elején meg akartam csinálni. Szerencsére voltak szövetségeseim a színészek között - elsősorban Derzsi János és László Zsolt -, akik azt mondták, tegyél, amit akarsz, mi akkor is megcsináljuk neked, ha nem mindenben értünk egyet, sőt, akkor is, ha esetleg hülyeségnek tartjuk. Ez nagyon sokat jelentett számomra. Most is úgy érzem - még ha vannak is viták -, hogy sikerült kialakítani a színészekkel a megfelelő bizalmat. Látják, hogy nem veszem könnyen a feladatot, nagyon fontosnak tartom, hogy minden próbán történjen valami előrelépés. Arra törekszem, hogy mindig meg tudjam lepni őket, hiszen a feszültséget állandóan életben kell tartani.- Első színdarabod, A játékos voltaképpen adaptációként indult, ám az azonos című Dosztojevszkij-regény inkább csak a darab hátterét biztosította. Hol húzódik meg, véleményed szerint, az adaptáció és a saját dráma közötti határvonal?- Ha belegondolsz, a drámatörténet lényegében adaptációk történeteként is felfogható, hiszen Shakespeare, Moliére vagy Brecht folyamatosan adaptáltak. Nem látok különbséget adaptáció és saját darab között abban az esetben, ha az adaptáció jól sikerül, vagyis túléli az első bemutatót, önálló színházi létezése lesz, függetlenül a megrendelés körülményeitől. Minden esetben arra törekszem, hogy az átdolgozott mű sajátommá váljon. Hogy példát is mondjak, a Vitellius Suetonius és Tacitus nyomán íródott, tehát ilyen értelemben adaptációnak tekinthető, mégis a saját művemnek tekintem. Nem bánnám, ha a Dilettánsok, az Éhség vagy a Stúdió „K" számára készült darabjaim éppúgy önálló életet élnének, mint A kulcs, amely talán a legsikeresebb darabom, és több díjat is nyertem vele.

108