Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZABÓ ZOLTÁN - Olyan típusú író vagyok, akinek sokáig kell élnie : Forgách Andrással beszélget Ménesi Gábor

- Ha már A kulcs című darabodat említed, mi hívta életre, és hogyan jutott el a Katonába?- Akkoriban elhatároztam, hogy megpróbálok kétszemélyes darabokat írni. Ezt is egyfajta öniskolázásnak tekintettem, mert nagyon nehéz olyan dialógust létrehozni, amibe nem lép be harmadik személy. A Báty és az Öcs pinteri, illetve Molnár Ferenc-i jeleneteiből született meg A kulcs című darabom, amivel azután első díjat nyertem egy komoly pályázaton. A húgom, aki különben szigorú kritikusom, el volt ragadtatva, miután elolvasta a darabot. Ő vetette fel, hogy ezt csakis Ascher Tamás rendezheti meg. Bár legalább 25 éve ismertem Äschert, mégsem voltam hajlandó kopogtatni nála. Titkon talán azt reméltem, hogy egyszer majd ő kér tőlem darabot. Ma is azt gondolom egyébként, hogy az írásnak kell átégetnie a világegyetemet, s ne az író szervezze úgy, hogy észrevegyék a művét. Végül a húgom levette a címlapot a kéziratról, és úgy adta oda a darabot Aschemak, mintha ő írta volna. Sokáig nem kapott választ, egyszer csak Ascher felhívta telefonon, és azt mondta, nem is tudtam, hogy ilyen jól írsz. A húgom azt válaszolta, nem én írtam, hanem a bátyám. így került Ascherhez a darab, Zsámbéki is láttamozta, és egy évvel később bemutatták a Katonában.- A közös munka ezzel nem ért véget, hiszen nemrégiben Flaubert utolsó, befejezetlenül maradt regényét dolgoztad át, s az így létrejött színdarab Dilettánsok címen került bemutatásra, ugyancsak a Katona színpadán, Ascher Tamás rendezésében. Úgy tűnik, az eredeti szöveg - amelynek műfajisága, regényszerűsége is problematikus - inkább csak kiindulópont volt számodra. Milyen kapaszkodókat kínált a színpadra állításhoz a Flaubert-opus? Hogyan, milyen drámaírói eszközökkel formáltad mai történetté a Bouvard és Pécuchet szüzséjét?- Talán a Dilettánsok születése közben tanultam legtöbbet a színházról, olyan nagy távolságot kellett bejárnom az alapműtől a bemutatóig. A Bouvard és Pécuchet nemcsak egy regény, amit előkaptak a Katonában, hanem Ascher kedvenc regénye. Először fogalmam sem volt, hogyan adaptálható színpadra Flaubert pesszimista végkicsengésű, a tudás haszontalanságát, a köznapi gondolkodás felületességét és a készen kapott eszméket leleplező, enciklopédikus összetettségű opusa. Olvasás közben akkor nyugodtam meg, amikor eljutottam a hatodik fejezetig, egészen pontosan a III. Napóleon elleni puccsig. Megtaláltam azt a pontot, ahonnan kiindulva megrajzoltam a darab társadalmi hátterét és megteremtettem a figurák többségét. Ez a jelenet ugyanis meglepő tanulságokat hordoz a jelenlegi kelet-európai - sőt magyarországi - politikai helyzetre vonatkozóan, amikor a társadalom olyan szintre jut el, hogy felhatalmazást ad egy kevésbé demokratikus szisztéma kirajzolásához. Bár Ascher mindenképpen el akarta kerülni az aktuálpolitikai utalásokat, nem tehettük meg, hogy nem reflektálunk a közelmúlt történéseire, és a történelem ciklikus ismétlődésére. A két főszereplő mintájául - akiket az előadásban Máté Gábor és Elek Ferenc játszik - a Godot-ra várva hősei szolgáltak, s ily módon nemcsak Beckett drámájának újabb vetületét mutattuk meg a színpadon, hanem arra is utaltunk, hogy Flaubert írásművészete nagy hatást gyakorolt Beckettre. Folyamatosan, a premier napjáig írtam a jeleneteket, miközben kemény kritikákat kaptam Aschertől és a színészektől is. Nagyon szerettem volna, ha sikerül minden ízében megvalósítani azt a fajta abszurd színházat, amit Ionesco vagy Beckett képviselt, de a Katona társulata inkább a biztonságra törekedett, így a merészebb jeleneteket el kellett dobnunk. Ugyanakkor minden konfliktust követően, és minden újabb nekifutásom közben rengeteget tanultam. Számomra nem az az izgalmas, ha könnyen eljutok a megoldáshoz, inkább az inspirál, ha kudarcok árán születik meg valami. Eszembe jut a gondolat, amit Tábori György szokott idézni Beckettől: „Egyre szebben buksz meg." Vagyis a sikereid csupán szép bukások. Jó, ha ezt az ember mindig észben tartja.

109