Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZABÓ ZOLTÁN - András Sándor: Se bourgeois, se proletár : Szabó Zoltán és a harmadik út
„Magyarországon az első világháború óta egyetlen valóságos szellemi forradalom volt: a népi forradalom. (...) Ez a forradalom már a zenében is nemzeti forradalom volt, mondandóval a világhoz, népi forradalom volt, mondandóval a nemzethez, és proletár forradalom volt a szó agrárius, paraszti értelmében. Mindenképpen magyar forradalom volt, olyan kezdemény, amely az új szempontjait nem Magyarországra alkalmazta, hanem Magyarországon kereste." (i. m. 48. o.). Végül, az itt említett negyedik, Politika és szellemi honvédelem című 1962-es írásában, az 1937-es Márciusi Frontra emlékezett 25 év távlatából, hangsúlyozva, hogy annak célját Ausztria annektálása (az „Anschluss") után, „a legfontosabb" miatt el kellett napolni: „Az vált lehetetlenné, hogy a magyar társadalmi szerkezet átalakítása, legalább részben, a válságos évek előtt megkezdődjék, s szilárdabb társadalom szembesüljön az elkövetkező európai válságperiódussal. A helyzet átbillenése a népi lehetőségek állapotából a nemzeti veszélyeztetettség állapotába, logikailag nem azt jelentette, hogy a Márciusi Front erőire most már nincs szükség. Ennek ellenkezőjét jelentette. Gyakorlatilag azt írta elő, hogy a Márciusi Front erőit együtt kell tartani, esetleg más nevű tömörülésben vagy kristályosodási ponttal, amely a hangsúlyt áttolja a pillanatnyilag legsürgősebb feladatra: a náci befolyás, vagyis a fasizmus elleni küzdelemre, míg a társadalom átalakításának programját mindenféle alkudozás nélkül és teljes egészében fenntartja, s annak későbbi megvalósításához patriotikus, lényegében függetlenségi harcban edz s nevel sereget. Hogy ez elmaradt, azért magukat az írókat is hibáztathatjuk. A népi íróknak az a tulajdonsága, hogy kizárólag forradalmi helyzetekben találnak egymásra, kizárólag ilyen helyzetekre van ösztönszerűen egységes taktikájuk. (...) A paradoxon az, hogy a népi írók, akik valóban »jó magyarok«, ha ennek a homályos szónak valamilyen konkrét értelme van, valahányszor a helyzet a nemzeti közösség szempontjából tökéletesen egyértelmű, hirtelen értetlenekké válnak egymással szemben, mert mindenkinek más elképzelése van arról, hogy miként lehet a népjogokat ebben a nem forradalmi, nemzeti, s ekképp is megnyomorított helyzetben szolgálni. De ezt persze csak most látom. Annak idején nem láttam." (i. m. 79sk). Ennek a késő bánatnak, önkritikának, illetve annak, ami kiváltotta, köze volt ahhoz, hogy „a középerők" - ő maga, Bibó, Illyés, Kovács Imre, de Szabó Lőrinc, Zilahy és a földkérdésben szakértő Kerék Mihály is - nem mentek el Szárszóra, és ezért az ott lévők gyengék voltak: „Szárszón a jövendő kérdéseinek egészével a népi mozgalomnak csak egy része nézett szembe. Vagyis a mozgalom erői csonkán szembesültek a közelítő háborúvéggel velejáró találgatások, latolgatások és helyezkedések ellenerőivel, amikor a külön magyar utat keresték." (i. m. 64. o.). Távollétük, ismeri fel Szabó Zoltán, hiba volt. Úgy gondolom, nem azért, mert a jelenlévők a külön magyar utat keresték. 1958 januárjában, majd 1960-ban, az általa szerkesztett Bibó-írásokhoz írt előszavában a harmadik útról közel sem úgy beszélt, mint hibáról. A középerők távolléte azért volt hiba, mert miatta jobb- és baloldal polarizálódott, és ezzel foglalkoztak, nem a teendőkkel. Németh Lászlónak már 54
