Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6. szám - Nyerges Gábor Ádám: Sziránó szimfónia

ravaszabb és kegyetlenebb (és ballagásáig hivatalában is maradó!) Bagó Zsolt úgy nem döntött, belőle csinál céltáblát. A céltábla pedig ugyebár az a fiú, aki áldozati bárányként tompítja a feszültségeket. Cikizni ugyanis, lássuk be, genetikailag kell valakit. Szidni az anyját, a testvéreit, csúfolódni vele, hogy olyan mint egy állat, hogy buzi, hogy nemibeteg, hogy bizonyára mosdatlan, hogy merevedési zavara van, hogy az apja feltehetően a sitten ül, hogy a saját szarát eszi, hogy nincs is farka, mert kiskorában pattanásnak nézték és kinyomták, szóval ezeket mégiscsak mondani kell azért valakinek. Az ember viszont nem akar olyat bántani, akivel amúgy jóban lenne, Sziránó sem akarta mindig a Pavelt vagy a Bélát (az ördögit) bántani, de ha egyszer nem volt, ki mást, és ők voltak a szociális háló leggyengébb láncszemei, mégis mit tehetett volna. Na hát, erre találta fel Bagó Zsolt, hatalomátvétele után nem sokkal, élete legnagyobb ötleteként az általános céltáblát, Tomtomot, akit aztán mindenki bánthatott, akire az összes szitkot és csúfolódást, minden tudat alatti és fölötti agressziót rá lehetett zúdítani, ezzel békét és általános jó hangulatot teremtve friss birodalmában.

Megkerülték a stadiont, a bokrokat, és egy meglehetősen nagy és érthetetlenül felesleges kört téve érkeztek meg Tomtom színe elé, a hintákhoz. Tomtom, a hatalma csúcsán lévő, regnáló másodikos uralkodó a három kopottas, rozsdás, randa piros-sárgára festett hinta közül a középsőben ült, két oldalán egy-egy másodikossal, és hátrébb, félkörben vegyesen szorongó elsősökkel és náluk némiképp magasabb és tagbaszakadtabb másodikosokkal. Sziránó nem értette ezt az egész jelenetet, de furcsa, torokszorító érzéssel észrevételezte, hogy Tomtom, bár a hintában ül, nem hintázik, nem is mozdul. Feri és Krisztián is megálltak vele uruk és parancsolójuk előtt, majd elengedték és hátraléptek egyet-egyet. Ez lenne az, kérdezte Tomtom, mire Feri a kellőnél valamivel teátrálisabb és harsányabb mozdulattal, átszellemült, mohó, fülig érő vigyorral bólintott.

Szóval te lennél az a híres-nevezetes Sziránó, mondta a szemüveges, vékony, hirtelenszőke fiú, a tőle telő legkimértebb, vontatott hangon. Én. És gondolom, te vagy akkor Tomtom, kérdezte Sziránó, mire a félkörben állók egyszerre sutyorogni kezdtek, a fejüket kapkodták felváltva Tomtom és Sziránó között, aki, bár aggódva konstatálta, hogy a sorakozó előtt megint elfelejtett kimenni pisilni, és bár nyomozás közben (mikor az ilyen bagatellek amúgy sem szabad, hogy elvonják a figyelmét) nem törődött ezzel, most hirtelen nagyon is érezni kezdte feszülő hólyagját. A legjobb lenne persze kikéredzkedni a vécére, van itt egy kis irodaszerű bódéja a parkos bácsinak (vagy mi lehet a hivatalos titulusa), ő mindig készséggel engedi bármelyik kisgyereknek használni a vécéjét (naná, inkább, minthogy a nagy műgonddal ültetett bokrait hugyozzák össze), de tudta, most nem lehet, ez nem az a pillanat, pláne, hogy öt perce még az igazság rendíthetetlen bajnokaként, vakmerő, félelmet nem ismerő detektívként küzdött Pavellel, a megátalkodott bűnözővel és mindenre elszánt klón-robotjaival, és lám, mintha még mindig ugyanaz a játék folytatódna, csak immáron sok szinttel magasabb körökben, hiszen ő, a mit sem sejtő hős, most egy olyan helyre, mit helyre, egyenesen a főhadiszállásra tévedt (hurcoltatott), ami csak úgy hemzseg a klón-robotoktól, akik egy Tomtom nevű rejtélyes fiút szolgálnak. És valóban, mintha kiónok lennének, hiszen mind ugyanolyan, a magabiztos és fölényes

29