Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6. szám - Nyerges Gábor Ádám: Sziránó szimfónia

remegő szájszeglet, kifejezéstelen, mohó tekintet, le-föl liftező ádámcsutka, nem egész arcukat elöntő izzadás, csupán néhány gyöngyöző csepp a homlokon, szemöldökök keltette ráncok az orrok tövében. Nem tudta, mi lelhette ezt a két, egyszerre lépő, katonásan közelítő fiút, de nem is akarta megtudni. Mintha nem is ők lettek volna, hanem két, belőlük készített gonosz klón-robot. Át is futott a fején a játék ilyetén kibővítésének pompás lehetősége, de jobbnak látta nem feszegetni a húrt. Nem tudta, miért, mégis úgy érezte, nem szabad feltűnést keltenie, vagy akár csak bármilyen módon kezdeményeznie ebben a szituációban.

Hé, te, értek oda a fiúk, mégis úgy üvöltöttek rá, egyrészt, mintha nem is régóta (hatéves időszámításban ezer éve) ismernék egymást, másrészt, mintha még méterekre lenne tőlük. Igen, kérdezte nagy bosszúságára kissé elvékonyodó hangon Sziránó, majd erőt vett magán, megköszörülte a torkát és megismételte a kérdést, immáron magabiztosabban, igen, mi van. Amit a szeme sarkából látott, nevezetesen, hogy a gonosz maffiózó Pavel és Béla (az ördögi) szinte lábujjhegyen, tőle jobbra ellopakodnak, nem sejtetett túl sok jót. Nemcsak, mert megléptek a rosszak, és nemcsak, mert így adott esetben kihagyhatják a játék további menetéből (ahogy az aztán valóban történt is: Pavel, aki már amúgy is rég erre vágyott, végre jó útra térhetett, beléphetett a titkosrendőrségbe, hogy rablóból lett pandúrként üldözhesse a bűnt, míg Béla, aki immáron végre Pavellel nagy sugdolózva megtárgyalta a dolgot, hivatalosan is ördögi maffiózó klón- robotvezér lehetett, a sötét oldal élére állhatott), hanem mert kezdte zavarón egyedül érezni magát.

Tomtom látni akar, dörögte legagresszívabb hangfekvésében Feri, akinek, akárki is legyen ez a bizonyos Tomtom, gondolta Sziránó, bizonyára elfelejtette megmondani, hogy ilyen helyzetben sokkal hatásosabb színleg higgadtnak mutatkozni. Feri úgy volt Sziránóval, mint az egyszeri koldus a hidegtállal, nem bírt magával és habzsolni kezdte a lelke mélyén mindig is ösztönösen gyűlő (és a későbbiekben sem változó) vágyat, két pofára, hangos csámcsogással falatozott a hirtelen kapott szeletnyi hatalomból, mintha még a nadrágja is összeszűkült volna az érzéstől (ez sem változott sokat a későbbiekben, minden heteroszexualitása dacára), és mit sem törődve vele, hogy így hosszú távon rosszul jár, mert elcsapja a gyomrát, még mielőtt igazán jóllakhatna, karon ragadta Sziránót. Krisztián, aki nagyjából ugyanígy volt a dologgal, mint Feri (bár nála a későbbiekben még ez a heterodolog sem bizonyult olyan egyértelműnek), ugyanígy járt el. Bár ez Sziránó számára nem látszott (és per pillanat, ha látszott volna, sem érdekelte volna túlságosan), egyik és másik oldalán mégis más-más indíttatás működött. Ferinek ugyanis sosem volt semmi baja Sziránóval, mi több, kifejezetten kedvelte is ezt az okos, jó humorú gyereket, a későbbiekben még bálványozta is, irigykedett rá, de még ettől sem utálta meg, Feri az együgyűség mindennél tisztább, már-már szent buzgalmával tekintett üres tekintetével folyton-folyvást felfelé a nála amúgy egy fejjel alacsonyabb Sziránóra. Nem személyes ügyről volt tehát szó, egyszerűen a helyzet volt a lényeg, hogy ő, Feri parancsot kapott, méghozzá egy felsőbb hatalomtól (Tomtomtól), hogy hozza ide most azonnal ezt a Sziránót, akiről annyit mesélt már alázatos elragadtatással, hogy milyen okos és vicces. Krisztián ezzel ellentétben már ekkor, az elragadtatás szavainak hatására végtelenül és halálo27