Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 5. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT OTTLIK GÉZA - "Ejtőernyősök és szarvasgomba-vadászok" : Kövér Györggyel beszélget Ménesi Gábor
írni. Nem tehettem meg, hogy csupán úgy írok Losonczyról, mint ötvenhat mártírjáról, esetleg arról, hogyan fordul egy eleve nem baloldali fiatal egyetemista társaság a baloldali eszmék felé a harmincas években Debrecenben, mindenképpen szólnom kellett hősöm sztálinista korszakáról is. A legnagyobb problémát tehát az jelentette, amit Bourdieu biográfiai illúziónak nevez, vagyis annak kérdése, hogyan foglalható egységes keretbe egy ember élete. Losonczy esetében ráadásul további dilemmák adódtak. A halálunk menynyire része az életünknek, illetve ad-e felmentést az alól, amit az életünkben elkövettünk? Mit kezdjünk a hősünkkel, ha elméje megzavarodik? A hagyományos történetírás erről nem beszél, szemérmesen félrefordítja a fejét, vagy azt mondja, ez nem érdekes. Pedig ez is az élet része. Mit kezdjünk zavart szövegekkel? Ugyanúgy kell elemezni, mint a „normál" írásokat? A biográfia írása részben új lehetőségeket nyitott meg számomra, mert kipróbálhattam magamat olyan területeken, ahol korábban nem mozogtam. Másrészt pedig a rendszerváltás környékén úgy gondoltam, nem muszáj csak a 19. századdal foglalkoznom. Egy időben úgy emlegettem a Losonczy-életrajzot, mint az én 20. századi történetemet. Mellesleg ez a leginkább olvasott könyvem, különböző visszajelzésekből tudom, hogy nem csak a történészek körében.- Reméljük azonban, hogy csak eddig, hiszen tavaly látott napvilágot A tiszaeszlári dráma című vaskos kötete, amely azon túl, hogy alapos szakmunka, rendkívül olvasmányos is. Nem véletlenül jegyezte meg egyik kritikusa, Kőbányai János, hogy szinte regényként olvasta. Mennyire volt tudatos a könyv stílusának, nyelvi rétegének kialakítása?- Nyilván tudatos volt, bár inkább csak utólag tudatosult bennem. Bártfai László, a Losonczy-kötet szerkesztője az első rész elolvasása után azt mondta, hogy ne ezen a bikkfa nyelven írjak, hanem „böszörményül". Nem értettem meg rögtön, mire gondol, de később azt szűrtem le belőle, hogy vissza kell nyúlni a nyelv mélyebb rétegeihez. A Losonczy- könyvnél ez szinte magától adódott, mivel hősöm Böszörményben érettségizett, és az én mélyebb nyelvi rétegem is oda kapcsolódik. „Böszörményül" írni tehát annyit jelent, hogy a történésznek - anélkül, hogy a szakmai színvonal rovására menne - meg kell próbálkoznia olyan nyelvi produktum létrehozásával, amely harmonizál a témával, miközben természetesen nem lesz belőle regény. Ez az elképzelés az Eszlár-könyv írása közben is eszembe jutott, és törekedtem arra, hogy érvényesítsem.- Mikor és hogyan került látókörébe a tiszaeszlári per?- 2003-ban Nyíregyházán szerveztek egy konferenciát, és az egyik szervező, Láczay Magdolna felkért, hogy tartsak egy bevezető előadást a per társadalomtörténeti hátteréről. Azonnal igent mondtam, bár Eszlárról annyit tudtam, amennyit illik tudnia egy történésznek. Volt annyi időm, hogy felkeressem a kézirattárakat, és rengeteg anyagot találtam, amit nem dolgozott fel senki. Megvolt az OSZK kézirattárában Bary József vizsgálóbíró irathagyatéka, ugyanott találtam meg Eötvös Károly perrel kapcsolatos feljegyzéseit. Az előadásomban lényegében egy kutatási projektet vázoltam fel, amiről úgy éreztem, hogy nekem kell megcsinálnom.- Úgy tudom, a tiszaeszlári volt a magyar történelemben az első per, amelynek anyagát gyorsírással rögzítették. Ez a tény mennyiben befolyásolta munkáját?- Jelentősen, ráadásul - mivel magam is a Tiszántúlról származom - a jegyzőkönyv olvasása közben szinte hallottam beszélni az embereket, még a diftongusokat is odaképzeltem szavaik mögé. Már majdnem a könyv végére értem, amikor találtam egy nyelvészeti cikket, amelynek szerzője megpróbálta a perszövegeket nyelvileg is elemezni. Rámutatott, hogy bár valóban az eszláriak beszélnek, mégis a gyorsírók által transzformált nyelven 97
