Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Füzi László: Megérkezés : IV. rész
Azt, hogy hogyan futott szét a hír az összeállítás tartalmáról ilyen rövid idő alatt, elképzelni sem tudom. Lehet, hogy akkor mégsem kellett filológusnak lenni ahhoz, hogy egy-egy írás rejtett vagy kevésbé rejtett utalásait valaki felfedje, de ez az idő kevés volt ahhoz, hogy az összeállítás értelmezhetővé váljon. Mint mindig, több hónapot dolgoztunk ezen az összeállításon. Valójában csak három „anyag" tartozott szorosan a szárszói tematikához, Salamon Konrád tanulmánya, az egykori részvevők emlékezése egy ezerkilencszáznyolcvanban megtartott konferencián, s az akkor már régóta Baján élő Bérei László fotói, ezek a szárszói tanácskozáson készültek. Ezt a három anyagot egészítették ki a népi mozgalom történetéhez kötődő közlések, írások, végül pedig Kántor Lajos írása következett, ez az úgynevezett vidéki őrhelyekkel foglalkozott, utolsó bekezdésében a nyári-téli létezéstechnika kisoroszi feltételeit, s Mészöly Miklós alakját érintette. A szám összeállt, pontosabban adottak voltak a tárgyhoz kapcsolódó írások, a szerkezetet a nyomdába adáskor alakítottuk ki, hosszasan érvelve egy-egy írás mellett. Hatvani Dani végül elfogadta az érveinket, emlékszem arra, ahogyan mondta, rendben van, de a balhét együtt visszük el. A balhét végül csakugyan együtt vittük el, mert a következmények mindenkit érintettek, elsősorban azonban mégiscsak Danit érintették, én akkor találkoztam először az egyszemélyi felelősség elvének az érvényesítésével. A következmények súlyosak voltak, vizsgálatok következtek, viták, ütközések, hetekig azt sem tudtuk, hogy dolgozhatunk-e tovább, Dani sokáig be sem jött a szerkesztőségbe, a fontosabb leveleket én vittem ki hozzá, akkor már tanyán éltek. Megdöbbentő volt látni, hogy pár írás és egy jól összeállított képanyag milyen hatást tudott kiváltani. Mi volt a baj ezzel az összeállítással? Ha a mából nézem, akkor nyilvánvalóan semmi, ez az összeállítás is, mint annyi más írás, az eltüntetett múlt egy darabját akarta felszínre hozni, többet valóban nem akart tenni. Salamon Konrád alapvető, leginkább azonban leíró jellegű tanulmánya mellett fontos volt az egykori résztvevők emlékezése is, ezek az emlékezések a történelem személyességét teremtették meg, Bérei László képei pedig mintegy újjáteremtették a negyven évvel azelőtti tanácskozás légkörét. Számomra ez a képanyag, mivel a nevezetes Szárszó-kötetet nem ismertem, újdonság volt, vizuális tapasztalataim közül a lakiteleki tanácskozás képeinek az elődeit jelentették. Az akkori hatalom szempontjából természetesen több baj is volt ezzel a számmal. Gondot jelentett az, ahogyan Salamon Konrád Németh László felszólalását értékelte, érzékelhetően előtérbe állította Erdei Ferencével szemben. Ez a szám alkalmas volt a mítoszteremtésre is, főképpen a saját út elméletének felidézésével és a képanyagával. Harmadikként említem, a központi irányítástól való elszakadást jelentette, merthogy a hatalom is akart foglalkozni, és foglalkozott is a szárszói tanácskozással, nyilvánvalóan a maga módján. Ebben a vonatkozásban a Tiszatáj története ismétlődött meg, Köteles Pálnak a Láncránjan-könyvvel foglalkozó írását pontosan egy évvel ezelőtt azért kifogásolták, mert Száraz Györgyöt és a Valóság című folyóiratot jelölték ki arra a feladatra, hogy a magyar-román kapcsolatrendszert kétségbeejtően elrontó könyvvel foglalkozzon. 30
