Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 3. szám - Kovács Krisztina: Hosszabbítás után : Bombitz Attila : Harmadik félidő - Osztrák/magyar történetek
némiképp kétségbe vonó, az osztrák irodalom leírhatóságának problémáival számot vető koncepciójának lenyomata. Bombitz kutatásainak markáns irányát alkotják a német és magyar nyelvű irodalmak kölcsönös befogadástörténetét, irodalompolitikai körülményeit, valamint a különböző alkotói oeuvre-ök reflektáltságának fokát szemlélő olvasatok. Társszerkesztőként jegyzett tanulmánykötetei közül az e témában tájékozódók elsősorban a magyar irodalom német recepciójának szempontjairól találhatnak gyűjteményeket. A válogatások, szám szerint négy, a szegedi Grimm Kiadó gondozásában jelentek meg. Sorrendben: Frankfurt '99. Magyarország vendégszereplése a könyvvásáron a német sajtó tükrében. 2002; Magyar irodalmi jelenlét idegen kontextusban. 2003; Miért olvassák a németek a magyarokat? Befogadás és műfordítás. 2004; Posztumusz reneszánsz. Tanulmányok Márai Sándor német nyelvű utóéletéhez. 2005. A fent felskicceit vázlatos szakmai biográfia nem teljes, nem tért ki például Bombitz Attila Baka István életművének gondozásához és feldolgozásához kapcsolódó tevékenységére. Mindezt újragondolva azonban még tisztábban látszik, hogy az új kötet, a Harmadik félidő - Osztrák/magyar történetek alcímében sugallt komparatív természete mellett összefoglaló karakterű vállalkozás. A szintetizáló törekvés egyik jele, hogy az új gyűjtemény részben megtartva az első kettő címadási gyakorlatát, az azokban kritikaként, hosszabb tanulmányként a mostanihoz hasonló vagy azonos címmel szereplő írások új rendszerbe fogva, egy nagyobb téma alfejezeteként szerepelnek. Bombitz egyrészt a tág értelmezési lehetőségeket kínáló világ fogalmával dolgozik, a kötet vezérfonala a világ mint újraosztható kulturális és földrajzi egység, mint az egymásba fonódó identitások szövevénye. A kötetben közölt tanulmányok, kritikák, kisesszék középpontjában a szöveg és a világ szétírtnak tűnő, ám esetünkben mégsem közhelyesen működő toponímáinak működési mechanizmusai állnak. Nagyvonalú gesztus, hogy Bombitz saját írásaival szemben is érvényesíti a szövegek szét- szálazásának, „kirablásának" cselekvését, bátran nyúl újra hozzájuk, szedi szét és rakja őket újra össze. Ez történik az első két önálló kötetében általában külön fejezetben szereplő, egy-egy szerző életművét értelmező hosszabb írásokkal. Ezeket írójuk elemeikre bontva helyezi el az új, nagyrészt valóban tudatosan megkomponált modellben. A kötet frappáns és látványos megoldásként kezdődik az oda-vissza utazást, olvasást, a kultúrák közötti interakciót címével is előhívó Budapest/Wien (Retúr) bevezetővel, amelyet a nemrég a Forrásban tanulmányként is közölt nagy ívű összefoglaló jellegű osztrák irodalmi bevezető követ: A.E.I.O.U (Osztrák pastich). A szóban forgó 2009-es tematikus folyóiratszám éppen a 20. századról szóló történeti-emlékezeti narratíva megszólalási módjait és a róla felépíthető struktúrákat vázolta, a köztük helyet kapó osztrák szépirodalmi összefoglaló egy részterület ürügyén, de éppen a speciálisan „osztrák irodalomként és identitásként" olvasott szöveguniverzum értelmezési horizontját kísérelte meg szélesíteni. A tanulmány kötetbe dolgozott verziójában olvasható Bachmann-, Bernhard-, Handke-, Menasse-, Ransmayr-értelmezések a világ túlélése, kioltása, ismétlése, újrafelhasználása, kitalálása kategóriái mentén argumentálják az elemző által korábban kidolgozott hálót. Jelesül az osztrák irodalom közös olvasási stratégiájaként megtalált, az osztrakizáló olvasatoknak részben megfelelő, disztópikusságuk és heterogenitásuk miatt azonban részben azok felett álló, és más irodalmakkal könnyen összevethetővé tevő körülményt, az „utolsó világok" problematikáját. Életképes elgondolásnak tűnik, hogy a bevezető egység után a világ újraírásának fejezetébe az ezredforduló magyar prózájának fontos pillanatait és tendenciáit sorolja az értelmező. Bombitz 2005-ben megjelent, Akit ismerünk, akit sohasem látunk. Magyar prózaszeminárium kötete a „fáradt", „lassú", „átmeneti állapotú" definícióival írta le a kilencvenes évek magyar prózáját, amelynek azonban kitüntetett pillanatait is rögzítette. Most részben továbbírja az ott közölt tanulmányokat, újfent hangsúlyozva az akkori lassú hömpölygésből kiemelkedő momentumokat, kiegészítve azokat a folyamatosan bővülő életművek új köteteinek tapasztalataival. Köztük van például Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regénye, amelyet az új nagyregénnyel, a Virágzabalókkal összeolvasva a Darvasi-féle történeti, történetiséget imitáló narratíva jegyei immár tendenciaként, egy folyamat részeként mutathatják meg magukat. Az irodalomtörténész, kritikus Garaczi László, Závada Pál, Sándor Iván, Kertész Imre, Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Németh Gábor, Parti Nagy Lajos vagy Bartis Attila prózáját elemezve megismétli és még inkább igazolhatónak látja a kortárs magyar szépirodalmi kánont olvasó kötetében tett megállapítását, mely szerint a történetelvű, történetet elbeszélő narratíva új formákat és megszólalási 110
