Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - Kelemen Zoltán: Széljegyzetek az öröm boldogságához (Blénesi Éva Faludy-monográfiájáról)
Faludy utolsó évtizedei éppen arra az időszakra estek, amikor a határainkon túli magyar irodalom olyan új intézményes formákba volt képes önteni művészeti megújulását, mint a fölvidéki Kalligram, vagy az erdélyi Előretolt Helyőrség. Az agg költő és az ifjú költők között így nem csupán barátság alakult ki, hanem művészeti és kulturális kölcsönösség is, mely újabb impulzust adott Faludy költészete befogadásának. Fontos része Blénesi munkájának az emlékezés költői aktusát vizsgáló. A költői, alkotó emlékezés Faludy számára ezek szerint az identitás integritásának megőrzéséhez elengedhetetlenül fontos, ugyanakkor lelki vigasz, sőt öngyógyítás, terápia. (56.) Villon- átköltései kapcsán jó érzékkel mutat rá, hogy „A Villon-átköltések megjelentetését Faludy igazi társadalmi eseménnyé változtatta. A mai szóhasználattal élve, könyveivel tematizálta a közbeszédet." (59.) Érdekes módon ezúttal sem marad el a reneszánszra való utalás, mivel hasonló tudatformáló tevékenységre a példát újfönt ebből a korszakból veszi. A pompeji strázsán kapcsán merül föl először Blénesi az epikus költő meghatározásának lehetősége. Véleményem szerint ez a kérdés lehet a Faludy-kutatás egyik legizgalmasabb területe. Az emlékek többszöri, eltérő műfajokban, sőt műnemekben történő földolgozása Faludy művészetének emblematikus mozzanata. Blénesi is ehhez mérten járja körül a kérdést. A Michelangelo utolsó imája című vers alapos elemzése sikeresen mutatja be Faludy műhelymunkáját, s meggyőzően utal műhelytitkaira. Ez az értelmezés világosan rámutat, hogy milyen eredményei lehetnek annak az aprólékos és körültekintő filológiai kutatómunkának, melyet a szerző végzett Faludy kapcsán. Messzemenően üdvözlendő Blénesi munkájának az a része is, melyben rámutat az erdélyi és a Trianon utáni magyarországi Faludy-recepció kultúrpolitikai vonatkozásainak markáns eltéréseire, melyekről eleddig talán nem esett elegendő szó a kritikai irodalomban. Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik a hazai Faludy-befogadástörténet legproblematikusabb jelensége, melyről a szerző figyelemre méltó körültekintéssel, ugyanakkor alapossággal, világosan ír. Szemmel látható az eltérés Faludy műveinek olvasói elfogadottsága és a kortárs kritika, különösen az irodalomtudomány általi földolgozottság között. Blénesi előítéletektől mentesen járja körül a témát, ugyanakkor megismerteti az olvasót saját, a témát illető véleményével is: a Faludy művészetének eliminálására irányuló kísérletek a tudományos recepciót szegényíthetik. A szerző Faludy kutató műhely fölállítását sürgeti, mely kulturális és esztétikai szempontból egyaránt gyökeres fordulatot hozna költészetének hazai megítélésében, elsősorban az intézményesülés, a kritikai beszéd kiszélesedése és a kiadói politika megváltozása tekintetében. Egy efféle, ideálisként elképzelt kutatóműhely pluralizmusa - melyet a Paul Baran-féle modellel ír le Blénesi - lehetne a záloga az életmű további organikus létezésének, sőt későbbi fejlődésének. Az Olvass, bolyongj, szeress nem pusztán Faludy életútjának és művészetének összegzésére vállalkozott, és nem csupán ezt a munkát végezte el. Lehetséges, hogy még jelentősebb az a jól megalapozott követelmény, melyet az eljövendő idők Faludy-recepciójával szemben támaszt. 104
