Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: "Kitalálja az életet" : Szabó Magda emlékezése (Bécs, 2000. október 24. és 27. között)
KL: Míg élt, vele leveleztél? SZM: A gyóntatóval nagyon ritkán és formálisan. Főleg üzentünk a Maréze leveleiben. De mással igen. Az öccsével például. Akit meg is írtam már, az a rész készen van. Maréze öccse gyermekparalízis áldozata, aki hiába nyomorék, csak felemelik és beteszik egy páncélosba, azt tudja vezetni nyomorékként. Mielőtt kiment volna a frontra, akkor megházasodott. És amikor megtudta, hogy a felesége gyereket vár, akkor megírták, hogy én leszek a keresztanyja. Van tehát egy osztrák keresztgyerekem, akiről nem tudom, hogy hol van, akiről nem tudok semmit, akinek a nyomát elvesztettem. Találsz a verseskötetemben egy születésnapra írt verset, amelyben a Maréze unokaöccsének a gyerekéről gondolkoztam el. KL: Az 1949-es Vissza az emberig című kötet záródarabja: Vers János születésnapjára. Az apa, a tolókocsis fiú az idézett részletben is szerepel Péter néven. Mennyi van meg a regényből? SZM: Nagyon kevés. Ez a regény teljesen másképpen alakult, mint ahogy én gondoltam, ennek társadalmi háttere volt. Végül is nagyon sokat végiggondoltam és helyére tettem. Az egész regényt úgy szeretném felépíteni, ahogy a lovasiskolát, ahol a lipicait képezik. Először jön egy teljesen tanulatlan csikó, és megtanul járni, mert járni sem tud. Ez lesz a '35-ös esztendő. '36 a pás de deux, előre kell lépni belőle. De a végén, aki elmondja, az a még mindig nagyon fiatal nő, az már tudja, hogy aki eddig magát képzelte a világ közepének - nem a világ közepe. De ezt az emberiség is már megtanulta. KL: Mikor kezdtél szabadon szétnézni Bécsben? SZM: Mikor már cseléd voltam, és szabadnapom is volt. KL: Ezek a vasárnapok. SZM: Szerdán délután is volt, szerda és vasárnap. KL: Cselédként hol laksz a házon belül? SZ: Az öreg hölgyeknek a szárnyán. KL: És van saját szobád? SZM: Volt. Akkor már dolgoztam, odatartozom a stábhoz. KL: Csak egy évig, amíg „úr" voltál... SZM: ...igen, akkor kellett megosztanom idegenekkel a szobámat, amikor már cseléd voltam... KL: ...akkor már megmaradhattál magadnak. És el tudod mondani, hogy milyen cselédnek lenni? SZM: Hogy a csudába ne, persze. Először is, soha életemben olyan szabad nem voltam, mint akkor. Senkinek beleszólása nem volt abba, hogy ha egyáltalán van pénzem, amit hazulról hoztam, keserves angolórák vagy latinórák adása révén, mit tegyek vele. De hát megdolgoztam azért az óráért, hogy ne szóljanak hozzám. Mert azért sűrűsödött a világ körülöttem, és ebben az intézményben minden évben újabb és újabb csoportok érkeztek, körülöttem tágult a világ. KL: És végül zárult. SZM: Mert annyira a legrosszabbra voltunk elkészülve, hogy én nem is hittem, hogy a háború végét megérheti ember. És itt kell megemlítenem a Spinnerin történetét. KL: Az általam közölt részletben Maréze meséli el nektek a történetet. SZM: Rendszeres beszélgetések folytak a nagy asztalnál, néha valamilyen könnyebb munkát végeztünk, ami a háztartáshoz kellett. Rengeteget beszélgettünk, s aztán egyszer valaki szóba hozta, de ezt majd meg akarom írni a Für Elise-ben, tehát nem fogom most részletezni. Szóba került, hogy mindenhova mehetünk kirándulni, mindenhova most már szabad, mert a várost ismerjük, a nyelvet tudjuk, mehetünk, de a Spienerinhez soha. Azt se tudtam, mi a Spinnerin. És akkor elmondták azt a legendát, hogy a Wienerbergen, ahol bejössz Bécsbe, van egy emlékmű, jól sikerült utánzat, nem nagyon régi, még Ferenc József 62
