Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: "Kitalálja az életet" : Szabó Magda emlékezése (Bécs, 2000. október 24. és 27. között)

Lapul, s az egeret lesi: áfáidét. Karma élét próbálja kérgén. Mint a termés az ág hegyén, növekszik izmai szélén a lendület.

Kerekedik, s mi nézzük. Am ki sejtnek tudta csupán, nem látja őt az apja mint formálódik mind nagyobbra a sűrű fordulatban.

Ti hívők, kiknek beépült az ég is, s dicsőültek lobognak, mint a fény, merre keressem a halottat én, akinek csak vegyi képlet az égbolt: oxigén?

És hogy felel nekem, kinek ajka lehullt már, mivel?

Mi küzd meg érte helyettem, ki nem hiszek, a semmivel?

Bukik a víz, szétloccsan a kövön feje.

Szétfut az áram a motor ereibe,

rezzen a drót, villannak a pólusok,

bukik a víz, s a villamosság a völgyben szétsuhog.

Ki egy vagy és örök, csak arcodat cseréled, felelj, Energia,

hát kevesebb az ember, mint a víz hogy meg kell halnia?

Én nem tudom, az apja mért halott, de te tudod, ő miért született,

Emberiség. Terítsd szét tenyered csontja felett,

hogy növekedjék, mint a vágy a jó után,

te légy az apja, te figyeld őrölő homlokát.

Add nyelvére igéidet, szóljon, mint szó a szádon, játsszék szilárd térded körül s lendítsd a láthatáron túl, oly magasra, hol határok és népek egybefolynak,