Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Kelemen Lajos: A folytatásért
sósoknál gyökerezik: „Az ember fáj a földnek" - ez az övé is. Talentumán nyomot hagyott Dosztojevszkij. S utóbb be-benézett József Attila, Sylvia Plath, Csoóri Sándor, s tán egyikmásik beatköltő műhelyébe is. A rációhoz folyamodva és túl ráción, némi fölénnyel és túl az entellektüelek fölényén, verseinek belsejében végre is a szív hatványai diktálnak. És nincs kétség: a Gyertyaszentelőt követően életlátásban, ábrázolásban, sajátságosán alanyi és szociális mondanivalóiban Tóth Erzsébet végképp a saját lábán áll. A mestereket sejtmélyről mindig is recitálja az írásösztön. Sarkallásaik és mintáik azonban Tóth Erzsébetnél most szép finoman egy nagy líra származási emlékei közé kerülnek. Egység, teljesség: realitás ez ma? Vagy hiábavaló kapaszkodás egy tüneményért? Talán a tartósságban lehetne bízni, abban, hogy az arcunk nem szökik mások arcába, hogy cselekedeteink nem egy idegenéi, hogy nem csupán egy figura körvonalai vagyunk. A nagy lélek nem rémül meg a hasadt élet fájdalmától, és nagy lélek az, akit elfojthatatlan életvágy hajt - a nagy lélek minden életmozzanatot a sorshoz viszonyít; ebből kovácsolja művét. Elég neki egy szó, egy helyzet, egy jelenség, s máris a szétforgácsolt világ fölé emelkedik, útra kel, hogy meghódítsa azt a korrigált univerzumot, amely a háztáji méretektől a végtelenig terjed, s amely a meglévőnél méltóbb egyetem. Mi más a vers, ha nem jelképes földmunka, hegesztés, útkövezés, aszfaltsimítás: a lehetetlen-lehető képzelődés szítása, hogy a szívvel-lélekkel végzett munka révén elkészül a híd világ és világ között? Világ és világ... Ahogyan egy simább hon simább hétköznapjaiban, minálunk is érdemes a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján úgy félóránként megkérdezni: mi újság? S honnan s ki felel? Valaki a tarka képről, ahol például a tárlatok és irodalmi programok sokasága szinte túlnő az igényen. Párizsban emléktáblát avatnak Liszt Ferenc tiszteletére, a Bercsényi Klub kiállítássorozatot nyit Kassák műveiből, hangköltészeti performansz várja az érdeklődőket. De 1979-ben rendezik meg a Varsói Szerződés csapatainak nagy hadgyakorlatát hazánkban, az élelmiszerek átlagára 20 százalékkal nő; 1982 áprilisában megnyitják az ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkot, s bejelentik, hogy 25 százalékkal emelkednek az energiahordozók árai, valamint Lengyelországban a rendkívüli állapot enyhítéseként nyolcszáz internáltat szabadon engednek. Tóth Erzsébet a folyton szomjas vers poharát ebbe a valóságba is bele-belemeríti. Mi újság, mi rázza meg hát a nagy kamuflázst? A művészet malmainak heves zakatolása? Vagy az összerezzenők lakásainak félhomályából föleresztett megannyi sóhaj? Kultúra és válság vállvetve él és dől. A szájzár egészségesebb a narkotikumnál. Micsoda differenciált egyformaság ez a korszak! Ám mint lenni szokott, még ebben a különös korban is: amit az igazak csinálnak, az igazakat csinál. Átvedlése felé lejt az idő, s most jön fel két verskötet - egyik a másikkal egész. „Amikor még nem sírok, és amikor már nem. / Ennyiből áll időszámításom" - írja Tóth Erzsébet első kötetének, az Egy végtelen vers közepének címadó darabjában. S következő könyvének keresztelőverse, a Gyertyaszentelő akár az iménti mondatok folytatása lehetne: „nem történt semmi / csak megmaradtunk egy régi mozdulatban / mintha egy szörnyű gáz tartósított volna /fölvezetik a roskatag primadonnákat is / hajrá Eiimnusz / hajrá magyarok / olyan év múlt el megint / van miért röhögni hajnalhasadásig". Nem különös csoda: a lírához való hozzáállásában számos szerző titkos, mondhatni tudatalatti célja nem versek egymásutánjáért szolgálni a géniuszt, hanem egy egész költészetért. Nálunk azonnal adódó példa Ady. Mint ő, Tóth Erzsébet is egy egész költészetet tart fenn és gyarapít újabb és újabb verseivel. Az ilyen típusú költőknél elvileg egy pillanatra sem ereszkedhet a tehetség, nem engedheti süllyedni magát, mivel a vers a vershez, mint részlet a részlethez; passzoló összetevőkként és összeértendőkként egymáshoz mért 107