Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Kabán Annamária: A látomás szövegszervező szerepe : Miért borultak le az angyalok Viola előtt

A szerelmi légyott idilli történetét antikizáló hangulat lengi be, hanghatást kifejező szavak sokasága, metonímia, szinesztézia és hasonlat teszi élővé:

Csók muzsikált, ölelés perzselt, forrón buborékolt szánkon a kéj lágy sóhaja. Zsibbadt, húnytszemii mámor ernyesztette karunkat a fűre pihenni. Elég volt.

Bokrok közt kacarászva kukucskált sok kicsi Ámor s mint a selyem, suhogott a derűskék isteni égbolt.

A „derűskék isteni égbolt" szókapcsolat már jelzi, hogy ez a szerelmi történet a végtelen harmóniájába simul, és ezt megerősíti a Viola arcán átsugárzó „égi derű" is. A bukolikus pásztorköltemények hangulatát sugallja a vidámságba átváltó ijedelem, amelyet a tarka tehénke és a pásztor megjelenése kelt:

Mily nagy ijedtség volt, mikor egyszercsak fiira foltot látunk s hát a fa mellől tarka tehénke tekinti lombi tanyánkat. Odább léptek zaja: pásztora volt ott s jött fütyörészve. Nagyot vakkantva szökött oda Tinti s mindkettőt tovaűzte hamar. Violácska sikoltott.

Víg hahotára fakasztott engem a távolodó zaj, néztem, amint Violám arcára is égi derű száll.

Az átszűrődő harangdal azonban az idő múlására figyelmezteti a fiatalokat. Rövid kijelentő mondattal jelzi a költő az idill végét: „Mennünk kellett". Kellett, hiszen várta őket a világ és az otthon számtalan nyűgével. Itt fordul át a himnikus dicséret elégikus vallomásba.

A múló idő késztetésében vall a költő síron túl is tartó lelki ragaszkodásáról:

Rossz lány vagy, Violám, csacsi és bizonyára parázna, mégis telve tevéled a lelkem. Vallom a földnek s rajta lakóknak, hogy sebeket bekötő puha vászna vagy te szivemnek. És ha a földnek hantjai födnek, testem nélküled ott se találna melegre, de fázna.

Ez a vallomás első olvasásra talán disszonánsnak tűnik, de ha figyelmesen olvassuk, az elvárástörlő ellentét a figyelemfelkeltés retorikai alakzatává válik, amely által a költő még inkább kiemeli ragaszkodását kedveséhez: „mégis telve tevéled a lelkem", majd Veronika kendőjét asszociáló metafora - „sebeket bekötő puha vászna vagy te szivemnek" - és a Szeptember végén Petőfijének síron túl is tartó szerelmét idéző sorok emelik az érzést a konkrét tér és idő fölé, mintegy átlendítve azt az örökkévalóságba.

Az idő múlása most mégis a boldog idill végére és a fiatalság tünékenységének fájó gondolatára ébreszti a költőt:

Sajgó gondolatok foga tép kebelembe, harap s rág: Mint e varázsló, tünde, parázsló, édes idilli nap tovasurrant, úgy fut el egyszer a szép fiatalság.

96