Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Podmaniczky Szilárd: Délutánig a rejtély csak fokozódik
Hát, akkoriban nem álltunk valami rózsásan, és úgy tettem, mint aki igazán előrelátó és családcentrikus. Ebédeljünk itthon, mondtam, az éttermekben a leves manapság annyira gyenge, semmi kedvem mosogatólevet szürcsölni. Noémi arcán nem látszott semmi, de biztos voltam benne, hogy legbelül kedvenc témánknál tartunk, hogy sóher vagyok. Szólhattál volna hamarabb, Noé, mondta Noémi. Most mit vegyek ki a hűtőből? Úgy tettem, mint aki gondolkodik. Valójában gondolkodtam is, de teljesen máson. Ez a következő számú probléma: mindig máson jár az eszem, mint amin kellene. Ezt elismerem. A „most mit vegyek ki a hűtőből" kezdetű kérdések valahogy nem jutnak el a problémamegoldó agyközpontig, a dobhártyám után három centivel megállnak. Tokány jó lesz? Kérdezte Noémi. Visszadőltem az ágyra, nem válaszoltam. A tokányra gondoltam, de nem tudtam róla beszélni. Ez is alapprobléma. Noémi kibújt az ágyból, behúzta maga után az ajtót. Meg voltam sértődve, hogy már megint én hoztam létre a zűrzavart. Ráadásul ünnepnapon. Ami csak kettőnknek ünnep, de most már nekünk se. Elcsesztem. Nem mozdultam az ágyban. Hallottam, hogy nyílik a mélyhűtő ajtaja, hosszas keresgélés fagyott karajok és dermedt pulykamellek között. Végül egy döntés, az ajtó becsapódott. Pocsékul éreztem magam, a hátamat kiverte a veríték. Föl fogok-e nőni valaha a feladathoz, hogy az ilyen helyzeteket rutinból elkerüljem? Talán soha. Ahhoz túl egoista vagyok. Képtelen vagyok fölfogni, hogy mi történik a másikban, ezért késnek a reakcióim. Mit késnek? Nincsenek. Megfogtam a vékony takaró szélét. Megérett bennem a gondolat, hogy visszahúzzam Noémit az ágyba, és azt mondjam, kezdjük elölről az egészet. Egyébként ez Noémi egyik kedvenc játéka, amivel föl tud dühíteni. Semmit nem lehet elölről kezdeni. Ha egyszer átszaladt az emberen a történet, ha végigdöngetett az idegpályákon, ahol mély nyomot hagyott benne, amit már nem lehet kitörölni. Fölcsaptam a takarót és fölpattantam. Abban a pillanatban Noémi olyan hangot adott ki magából, amilyet soha nem hallottam tőle. Nem sikított, mint egy méhcsípte kislány, hanem torkaszakadtából, hörögve üvöltött. Csatában halnak meg ilyen hangokkal az emberek, mikor hátulról átdöfi őket a dárda. Kirohantam a konyhába, nem sokat tévedtem. Az a kurva szalonna, üvöltötte Noémi, és körülötte minden csupa vér volt. Mi az atyaúristen van itt, kiabáltam tehetetlenségemben. Noémi, mit csinálsz? Az a kurva szalonna, ismételte. Leszúrtad magad vagy mi van? Most mit poénkodsz? Levágtam az ujjam! Az élet is kifutott belőlem. Mit kell ilyenkor csinálni, mikor a másik levágja az ujját? Na, mit? Meg kell nézni. Mutasd, mondtam, és nem léptem közelebb. 37
