Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Podmaniczky Szilárd: Délutánig a rejtély csak fokozódik
A seb csúnya volt, és onnan, ahol álltam, úgy tűnt, nem fityeg az elvágott ujj- rész. A seb iszonyatosan mély volt. Noémi hiába szorította el az ujját, folyt belőle a vér. Most mit csináljak? Kérdezte. Szorítsad, mondtam, el kell annak állnia. Tegyünk rá ecetes zsebkendőt! Elment az eszed? Akkor svédcseppet, mondtam, mert Noémi nekem is mindenre a svédcseppet ajánlja, legyen az orrdugulás vagy bőrszárazság. A vérzés csökkent, de nem akart elállni. Az egyik fiók, számomra eddig ismeretlen zugából gézt vettem elő, és bekötöttük Noémi ujját. Jól van, nem lesz semmi baj, nyugtatott, mert valahogy én jobban kikészültem. Noémi folytatta az előkészületeket a tokányhoz. Nem mentem vissza a szobába, leültem a konyhaasztalhoz és figyeltem. Hősnek láttam, de abban is biztos voltam, hogy pillanatokon belül elájul. Soha nincsenek megfenve ezek a rohadt kések, morogta. Ha meg meg vannak fenve, gondoltam, akkor azért vágod el az ujjad. A vér átütötte a gézt. Szerintem orvoshoz kell menni, mondtam, és fölálltam. Hagyd már a francba a tokányt! Szó nélkül darabolta a szalonnát. Mire letusoltam, már pirította a szalonnát és párolta a hagymát. Úgy éreztem, mindenből kimaradok. Elzártuk a tűzhelyet és elindultunk az orvoshoz, aki nem teketóriázott, összevarrta Noémi ujját. Az csak egy hét múlva derült ki, hogy annyira összevarrta, hogy majdnem azért kellett levágni. A seb nem tisztult. Este az első két pohár bort gyorsan benyeltem, szégyelltem magam amiatt, hogy a sóherségem miatt majdnem odalett Noémi ujja. De hát hogy a fenébe tanuljak ebből? Soha többé ne ünnepeljünk itthon? Járjunk állandóan étterembe? Képtelenség. Estére már csak a fehér gézujjacska maradt, elült bennünk a riadalom, nemkülönben egy-egy kiadós Manhattan koktél. És most Noémi újra a konyhában volt. Aztán kiült a kávéval a teraszra, hallottam, ahogy becsukta a teraszajtót. Keményen tűzött a nap, csak déltől vetett árnyékot a diófa. Valami előtetőt kellene a terasz fölé szerelni, de akkor a nappaliban lenne sötét. Hallottam, ahogy Noémi papucsa csattog a talpán, elindult szétnézni a kertben. Beszélni szokott a virágokhoz, de azok soha nem válaszolnak neki. A kedvességet máshogy hálálja meg a növény. Persze azok, amelyek három tőmondat után kidöglöttek, nem tudom, milyen hálára gondoltak. Azért azt nem mondhatnám, hogy fiatalon elhunyt növények tetemei borították a kertet. Egy régi barátom jutott eszembe, aki lecseszett azért, mert nem vágtam le az elhervadt virágokat, nem tüntettem el az elfonnyadt levelet. Azt mondta: „Most gondolj bele! Te szeretnél hullák között feküdni?" A magas intenzitású hasonlatnak megvolt a foganatja. 38
