Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Buda Ferenc: Derű - ború : Tűnődések fehérről, feketéről V.

Testvértelen létemre nekem, sajnos, nem volt kivel osztozkodnom sem az elfogyasztható javakban, sem a szeretetben (ami Pál apostolnak Károlyi Gáspár tolmácsolta szavai szerint soha el nem fogy). Egyedüli voltom előnyeként így számomra mindenből több jutott, mint egy olyan család sarjának, ahol három, négy, öt, vagy még annál is több gyerek igényeit és kívánságait kellett a mienkhez hasonló anyagi körülmények között kielégíteni. Ebből adódóan, és persze Szüleim jóvoltából, a háború és a rá következő inflációs időszak legínségesebb éveiben sem volt részem tartós és túlzottan kemény, az elemi szükségleteket is csonkító nélkülözésben.

Hogy mindezt miként éltem meg? Többféleképpen. Egyfelől: lassacskán, de a környező világról alkotott első - kezdetleges - fogalmaimmal (világkép...?) nagyjából egyidejűleg kialakult bennem egy szilárd és jótékony biztonságérzet. Ennek leegyszerűsített lényege: nem érhet komoly baj, amíg a Szüleim gondjaira vagyok bízva. S ugyanennek az érzésnek már-már irracionális kiegészítő párja: amíg én rájuk vagyok bízva, őket sem érheti baj. (Ezen a jó ideig épségben létező s működő képzeletbeli kettős kristálygömbön kamaszkorom közepe táján keletkeztek az első repedések: amidőn Anyámnak egy időre kórházba kellett vonulnia, továbbá kettejük kapcsolata is válságosra fordult.) Másfelől viszont tudatára kellett ébrednem annak is, hogy vágyaim, kívánságaim - legalábbis azok, amelyek pénzkiadással járnának - nem lehetnek korlátlanok. Végeredményben tehát javamra vált az a szegénység, amibe beleszülettem, hisz egyetlen gyerek létemre sem kényeztettek el annyira, hogy „egyke"-ként nőjek fel. Ezenfelül nap mint nap láthattam: vannak még nálunk is szegényebbek. így hát nem vert gyökeret bennem a mások iránti irigység meg az örökös elégedetlenség, sőt inkább ez utóbbiakkal épp ellentétes érzés (részvét? empátia?) zsenge csírái kezdtek a mélyből elősarjadózni.

*

Végigfuttatván tekintetemet az eddig leírtakon, csak most akadok fenn rajta: a fő- és alcímben kiemelt derűhöz-borúhoz meg a fehérhez-feketéhez képest inkább csak valami áttetsző borongás érzékelhető olvastuk során. (A mogyorókészlet megvámolásáról szóló rész kivételével: az nagyon is fekete.) Nos, következzék hát a címhez illő módon valami kontrasztosabb tónusú is. Ehhez azonban át kell lépnünk a jelenbe.

2012. február első hetében járunk. A hosszan tartó, lágy enyhületet elűzve megjött, bezúdult a tél, az igazi - egyenest Szibériából. Másodikén már baljós ígéreteit ragyogtatta a verőfény. Manapság ilyenkor már csak a szegény medvét emlegetik, aki a maga árnyékát megpillantván lemondóan legyint s visszabújik a barlangjába. Szülőföldemen, Debrecenben s a környező hajdúsági falvakban ritkán láttunk medvét (legfeljebb a Nagy meg a Kis Medvét az égen, de azt Göncölnek hívtuk), ezért az évszázados megfigyelésekből fakadóan ez a mondás járta: „Ha fénylik Gyertyaszentelő, az ízíket is szedd elő." Vagyis: ha február másodi- kán, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján derűs, napfényes időre virradunk, az annak a jele, hogy a fagyos tél még nem fogyott ki a tartalékaiból - „nem adta ki a mírgit" -, így hát gond lesz a fűtéssel, s a megfogyatkozott tűzifa híján hozzá

23